"A fájdalom és a humor keverékét keresem" - Nick Hornby író

Film

Nemrég került a boltokba Nick Hornby új regénye, A Meztelen Juliet, de forgatókönyvíróként ő jegyzi a tavalyi év egyik legnagyobb angol filmsikerét, az An Educationt is. A Fociláz, a Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról világhírű szerzője telefonon adott exkluzív interjút a Narancsnak.

Magyar Narancs: Új regényét, A Meztelen Julietet sokan a Pop, csajok, satöbbivel állítják rokonságba. Számolt ezzel a reakcióval?

Nick Hornby: Túlságosan nem ért váratlanul. Zenéről szól az egyik, zenéről szól a másik, s máris adott az összehasonlítás alapja. De nem hiszem, hogy közelebbről nézve a két regény kiállná az összehasonlítás próbáját. A Meztelen Juliet szereplői egyrészt idősebbek, s ebből adódóan jóval több veszítenivalójuk is van, mint a Pop, csajok, satöbbi hőseinek. Nem beszélve arról, hogy azóta a világ is mindenestül megváltozott. Hogy ne menjünk olyan messzire, hol vannak már a Pop, csajok... idejében hétköznapinak számító zenefogyasztási szokások?! Persze a zene közös pontja a két történetnek, de ez az első alkalom például, hogy egy zenészt tettem meg főszereplőnek, úgyhogy szerintem a különbségek messze túltesznek az esetleges hasonlóságokon.

false

MN: Mennyiben és menynyivel több a szereplők vesztenivalója?

NH: Fiatalon még nincs olyan mély gödör, amiből ne tudnál kikecmeregni, vén fejjel örülhetsz, ha egyből is kimászol. Ahogy öregszel, sokkal alaposabban, tartósabb következményekkel tudod elszúrni a dolgokat. Családos emberként meg aztán pláne nem engedheted meg magadnak, hogy mindenféle zűrökbe keveredj. Nem is annyira a saját életemről beszélek, mint inkább a szereplőiméről: Rob a Pop, csajokból még sokkal többet hibázhatott.

MN: Ha jól tudom, A Meztelen Julietet egyes szám első személyben kezdte írni, de aztán meggondolta magát.

NH: Nem, az nem A Meztelen Juliet volt, hanem egy másik regény, amit aztán nem fejeztem be. Egy 19-20 év körüli srác kezdett mesélni arról, hogy mi történt vele Londonban, a 2005-ös bombamerényletek nyarán. Elkezdtem írni, de ahogy haladtam előre, úgy kerültem egyre közelebb az előző könyvem világához: abban (a Betoncsók című regényben - a szerk.) egy 16 éves fiú mesélt egyes szám első személyben, ráadásul Londonnak ugyanabban a részében játszódott a története. Úgyhogy egy idő után nem láttam értelmét folytatni.

false

MN: Londoniként hogy látja, a 2005-ös bombamerényletek éreztetik még hatásukat a város mindennapjaiban?

NH: Nem hinném, hogy a mindennapi életünkre bármilyen hatással is lennének a 2005-ös események. Ijesztő idők voltak, kétségtelen, de bombamerényletek korábban is voltak, az IRA-merényletek például, tehát nem hiszem, hogy 2005 új időszámítást hozott volna. Az emberek hajlamosak megfeledkezni róla, hogy ez a fajta fenyegetettség korábban is része volt az életünknek, habár nem hiszem, hogy ma bárki is félve indulna el otthonról, mert egy újabb támadástól tartana.

MN: Ha elkészül, a korábbiaknál politikusabb regény született volna?

NH: Ez is csak emberekről szólt volna, mint a többi regényem. Semmivel sem lett volna politikusabb.

MN: De azért lát rá esélyt, hogy egyszer még befejezi?

NH: Nem, nem hinném.

MN: Létezik egy külön fiók, ahol a be nem fejezett munkáit tartja?

NH: Eddig nem volt rá szükségem, ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi előfordult. Vannak fájlok a számítógépemen mindenféle ötletkezdeménnyel, de olyan, hogy belekezdtem volna egy regénybe, és nem jutottam a végére - olyan most fordult elő velem először.

false

MN: A Meztelen Julietben nem kevés szarkazmussal ír azokról a sztárokat istenítő rajongókról, akik szinte egész életükben az internetes rajongói oldalakon lógnak, és nem kevés álhírrel meg mindenféle, halálosan komolyan vett teóriával gazdagítják kedvencük élettörténetét. A Nick Hornby-fanclubokból is merített?

NH: Amennyire csak lehet, igyekszem messze elkerülni mindazt, amit rólam írnak. Az az igazság, hogy nem különösebben érdekel, ki mit gondol a könyveimről. Ha tényszerű adatokról van szó, az persze más, de hogy nyomon kövessem azokat a diskurzusokat, amik esetleg a könyveimről folynak, annak semmi értelmét nem látom.

MN: Még csak véletlenül sem botlott semmi olyasmibe a híres íróval, Nick Hornbyval kapcsolatban, amit kedve lett volna megcáfolni?

NH: Főleg az újságokban szoktam olyasmikkel találkozni saját magammal kapcsolatban, amiknek az égvilágon semmi közük a valósághoz. Legutóbb például, ha jól emlékszem, a London Evening Standardben írtak valami olyat, hogy vásárolni akartam egy boltban, de nem volt nálam egy fillér sem. Persze még csak a közelében sem jártam az említett londoni környéknek. Hát, ilyen horderejű dolgokról szokott szó esni velem kapcsolatban a pletykarovatokban.

false

MN: A Meztelen Juliet egy fiktív, újra kiadott lemez címe, amelyen egy híres album számainak korai, csupasz verziói hallhatók. A regénycímről óhatatlanul a Beatles pár éve kiadott Let It Be... Naked című lemeze juthat az eszünkbe. Volt szerepe ennek a lemeznek a regény megírásában?

NH: Csak a címadásban. Szétnéztem az unplugged és demólemezek között, hogy ki milyen címet adott ezeknek a kiadványoknak, és a Beatlesé tetszett a leginkább. Persze szeretem a Beatlest, minden albumuk megvan, de nem hallgatom őket, a polcon porosodik az egész életmű. Olyan ez, mint a Shakespeare-összes: minden háztartásban meg kell lennie, de nem túl gyakran kerül le a polcról.

MN: A Meztelen Juliet tanúsága szerint a klasszikusok közül inkább Dickenst forgatja.

NH: Dickens jóval közelebb áll hozzám, mint Shakespeare. Ha nem is mindennapi olvasmány, de azért minden évben kezembe kerül valami Dickenstől. Az én szememben ő minden idők legnagyobb angol regényírója. A klasszikusok közül csak kevés regényírót lehet humorérzékkel megvádolni; Dickens ebben is kivétel.

false

MN: 2003-ban jelent meg a 31 dal című esszékötete, amelyben személyes kedvenceiről írt. Az azóta eltelt idők terméséből milyen új dalokat válogatna bele egy esetleges folytatásba?

NH: Várjon, hadd hozzam ide az iPodomat... Lássuk csak, van egy amerikai zenész, Doug Sahm, az ő egyik daláról biztosan írnék. Mondjuk, legyen ez a Didn't Even Bring Me Down című száma, ezt elég gyakran hallgatom mostanában. Aztán Kate Bushtól a This Woman's Work. Írtam mostanában néhány dalszöveget Ben Foldsnak, valószínűleg az egyik általam írt dalt is belevenném.

MN: Nem veszélyes egy saját szerzeményről írni?

NH: Nem hinném. Épp az a jó a 31 dalban, hogy ebben a struktúrában bármiről lehet írni. Valószínűleg nem is a végeredményről írnék, hanem a dalszerzés folyamatáról. De írnék még az új Whitney Houston-album egyik számáról, az I Didn't Know My Own Strength-ről is.

MN: És tervezi a 31 dal folytatását?

NH: Most ismét egy olyan életszakaszban vagyok, mint amilyenben az eredeti 31 dal született. Akkoriban főleg másoknak írtam különféle anyagokat, s ha volt is némi időm a saját dolgaimra, arra semmiképpen nem volt elég, hogy nekilássak egy regénynek. De az írást sem akartam abbahagyni, így születtek ezek az esszék. Most, hogy hasonló a helyzet, szívesen megírnám a folytatást.

Ben Folds és Hornby

Ben Folds és Hornby

 

MN: Mik voltak ezek a másoknak írt anyagok?

NH: Egy forgatókönyv például, amiből aztán nem lett semmi. Az elmúlt tizenöt évben többször is előfordult ilyesmi, két-három saját forgatókönyvtervem is megfeneklett.

false

MN: Némi elégtételt jelenthetett, hogy nemrég mégis film készült az egyik forgatókönyvéből. Az An Education című filmhez Lynn Barber újságíró visszaemlékezéseiből írt forgatókönyvet.

NH: Ami igazán megfogott az írásában, és amit mindig is keresek, ha felütök egy könyvet, az a fájdalom és a humor keveréke. Többek között ez vonz Dickensben is, de a kortárs irodalomban is erre utazom. Számomra az amerikai Anne Tyler a legfontosabb kortárs regényíró, az ő hatására döntöttem el, hogy megpróbálkozom a regényírással. A fájdalom és humor kettőse tekintetében Az alkalmi turistánál nem ismerek jobb regényt a kortársak közül. Volt belőle film is, épp csak Tyler humora maradt ki belőle.

MN: Azt írta az An Education fogadtatásával kapcsolatban, hogy noha a közönség szereti a filmet, több "rajongói panasz" is érkezett a hatvanas évek tárgyi világának ábrázolásával kapcsolatban.

NH: Az egyik ilyen panaszos az egyébként száz éve létező teafiltereket kifogásolta, mondván, hogy a hatvanas években teászacskó még nem létezett. Az én vállalásom odáig terjed, s erről próbáltam írni valamit, hogy a lehető legalaposabban utánajárjak az adott kor tárgyi világának, de hogy a valós kép egyezik-e azzal, amire a nézők emlékeznek, az már egy másik történet.

false

MN: Nem sokan emlékeznek rá, de a Pop, csajok, satöbbinek 2006-ban musicalfeldolgozása is született.

NH: Valóban nem sokan. Talán csak azok, akik azon az egy héten látták, amikor műsoron volt a Broadwayn.

MN: Mennyire maradt hű a musical a regényhez?

NH: Pont annyira, amennyire általában a musicalek hűek szoktak maradni a regényekhez. Persze sok mindent meg kellett változtatni a regényhez képest, de a legnagyobb probléma szerintem az volt, hogy a szereplőknek énekelniük és táncolniuk kellett - a musicalekben azonban már csak így szokás. Valahogy nehéz elképzelni a Pop, csajok, satöbbi szereplőit éneklő-táncoló alakokként. De rájuk hagytam, hadd csinálják. Néha megnéztem, hol tartanak, de érdemben nem szóltam bele az előkészületekbe.

MN: A Pop, csajok... filmváltozata viszont, bár sokan kifogásolták, hogy Chicagóba helyezték a történetet, szép sikert aratott.

NH: Pedig az sem volt egy egyszerű menet. Eredetileg Mike Newell rendezte volna a filmet, a történet pedig már az első körben sem Londonban, hanem New Yorkban játszódott volna. A megközelítés is egészen más volt, mint ami végül a Stephen Frears-rendezte filmet jellemezte. De a filmipar már csak így működik! Most épp valami hasonló történik a Hosszú út lefelé című regényemmel. Eredetileg Johnny Depp cége vásárolta meg a jogokat, de hosszú ideje nem történt előrelépés az ügyben, úgyhogy visszavettem a regényt, s most itt, Angliában próbálunk kezdeni vele valamit.

MN: Az évek során számos lemezkritikát írt, és minden regényében rendkívül fontos a popzene - újabban ráadásul dalszövegeket is ír. Nem úszhatja meg a kérdést: vajon miért nem lett magából rockzenész?

NH: Mert hiányzott hozzá a tehetségem. Volt a haverokkal egy bandánk, de még csak nevünk sem volt, csak a magunk szórakoztatására játszottunk. Vacak zenész lett volna belőlem, és amihez nincs tehetségem, azt nem szeretem erőltetni. Ugyanígy vagyok a síeléssel is.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.