"A fájdalom és a humor keverékét keresem" - Nick Hornby író

Nemrég került a boltokba Nick Hornby új regénye, A Meztelen Juliet, de forgatókönyvíróként ő jegyzi a tavalyi év egyik legnagyobb angol filmsikerét, az An Educationt is. A Fociláz, a Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról világhírű szerzője telefonon adott exkluzív interjút a Narancsnak.

Magyar Narancs: Új regényét, A Meztelen Julietet sokan a Pop, csajok, satöbbivel állítják rokonságba. Számolt ezzel a reakcióval?

Nick Hornby: Túlságosan nem ért váratlanul. Zenéről szól az egyik, zenéről szól a másik, s máris adott az összehasonlítás alapja. De nem hiszem, hogy közelebbről nézve a két regény kiállná az összehasonlítás próbáját. A Meztelen Juliet szereplői egyrészt idősebbek, s ebből adódóan jóval több veszítenivalójuk is van, mint a Pop, csajok, satöbbi hőseinek. Nem beszélve arról, hogy azóta a világ is mindenestül megváltozott. Hogy ne menjünk olyan messzire, hol vannak már a Pop, csajok... idejében hétköznapinak számító zenefogyasztási szokások?! Persze a zene közös pontja a két történetnek, de ez az első alkalom például, hogy egy zenészt tettem meg főszereplőnek, úgyhogy szerintem a különbségek messze túltesznek az esetleges hasonlóságokon.

MN: Mennyiben és menynyivel több a szereplők vesztenivalója?

NH: Fiatalon még nincs olyan mély gödör, amiből ne tudnál kikecmeregni, vén fejjel örülhetsz, ha egyből is kimászol. Ahogy öregszel, sokkal alaposabban, tartósabb következményekkel tudod elszúrni a dolgokat. Családos emberként meg aztán pláne nem engedheted meg magadnak, hogy mindenféle zűrökbe keveredj. Nem is annyira a saját életemről beszélek, mint inkább a szereplőiméről: Rob a Pop, csajokból még sokkal többet hibázhatott.

MN: Ha jól tudom, A Meztelen Julietet egyes szám első személyben kezdte írni, de aztán meggondolta magát.

NH: Nem, az nem A Meztelen Juliet volt, hanem egy másik regény, amit aztán nem fejeztem be. Egy 19-20 év körüli srác kezdett mesélni arról, hogy mi történt vele Londonban, a 2005-ös bombamerényletek nyarán. Elkezdtem írni, de ahogy haladtam előre, úgy kerültem egyre közelebb az előző könyvem világához: abban (a Betoncsók című regényben - a szerk.) egy 16 éves fiú mesélt egyes szám első személyben, ráadásul Londonnak ugyanabban a részében játszódott a története. Úgyhogy egy idő után nem láttam értelmét folytatni.

MN: Londoniként hogy látja, a 2005-ös bombamerényletek éreztetik még hatásukat a város mindennapjaiban?

NH: Nem hinném, hogy a mindennapi életünkre bármilyen hatással is lennének a 2005-ös események. Ijesztő idők voltak, kétségtelen, de bombamerényletek korábban is voltak, az IRA-merényletek például, tehát nem hiszem, hogy 2005 új időszámítást hozott volna. Az emberek hajlamosak megfeledkezni róla, hogy ez a fajta fenyegetettség korábban is része volt az életünknek, habár nem hiszem, hogy ma bárki is félve indulna el otthonról, mert egy újabb támadástól tartana.

MN: Ha elkészül, a korábbiaknál politikusabb regény született volna?

NH: Ez is csak emberekről szólt volna, mint a többi regényem. Semmivel sem lett volna politikusabb.

MN: De azért lát rá esélyt, hogy egyszer még befejezi?

NH: Nem, nem hinném.

MN: Létezik egy külön fiók, ahol a be nem fejezett munkáit tartja?

NH: Eddig nem volt rá szükségem, ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi előfordult. Vannak fájlok a számítógépemen mindenféle ötletkezdeménnyel, de olyan, hogy belekezdtem volna egy regénybe, és nem jutottam a végére - olyan most fordult elő velem először.

MN: A Meztelen Julietben nem kevés szarkazmussal ír azokról a sztárokat istenítő rajongókról, akik szinte egész életükben az internetes rajongói oldalakon lógnak, és nem kevés álhírrel meg mindenféle, halálosan komolyan vett teóriával gazdagítják kedvencük élettörténetét. A Nick Hornby-fanclubokból is merített?

NH: Amennyire csak lehet, igyekszem messze elkerülni mindazt, amit rólam írnak. Az az igazság, hogy nem különösebben érdekel, ki mit gondol a könyveimről. Ha tényszerű adatokról van szó, az persze más, de hogy nyomon kövessem azokat a diskurzusokat, amik esetleg a könyveimről folynak, annak semmi értelmét nem látom.

MN: Még csak véletlenül sem botlott semmi olyasmibe a híres íróval, Nick Hornbyval kapcsolatban, amit kedve lett volna megcáfolni?

NH: Főleg az újságokban szoktam olyasmikkel találkozni saját magammal kapcsolatban, amiknek az égvilágon semmi közük a valósághoz. Legutóbb például, ha jól emlékszem, a London Evening Standardben írtak valami olyat, hogy vásárolni akartam egy boltban, de nem volt nálam egy fillér sem. Persze még csak a közelében sem jártam az említett londoni környéknek. Hát, ilyen horderejű dolgokról szokott szó esni velem kapcsolatban a pletykarovatokban.

MN: A Meztelen Juliet egy fiktív, újra kiadott lemez címe, amelyen egy híres album számainak korai, csupasz verziói hallhatók. A regénycímről óhatatlanul a Beatles pár éve kiadott Let It Be... Naked című lemeze juthat az eszünkbe. Volt szerepe ennek a lemeznek a regény megírásában?

NH: Csak a címadásban. Szétnéztem az unplugged és demólemezek között, hogy ki milyen címet adott ezeknek a kiadványoknak, és a Beatlesé tetszett a leginkább. Persze szeretem a Beatlest, minden albumuk megvan, de nem hallgatom őket, a polcon porosodik az egész életmű. Olyan ez, mint a Shakespeare-összes: minden háztartásban meg kell lennie, de nem túl gyakran kerül le a polcról.

MN: A Meztelen Juliet tanúsága szerint a klasszikusok közül inkább Dickenst forgatja.

NH: Dickens jóval közelebb áll hozzám, mint Shakespeare. Ha nem is mindennapi olvasmány, de azért minden évben kezembe kerül valami Dickenstől. Az én szememben ő minden idők legnagyobb angol regényírója. A klasszikusok közül csak kevés regényírót lehet humorérzékkel megvádolni; Dickens ebben is kivétel.

MN: 2003-ban jelent meg a 31 dal című esszékötete, amelyben személyes kedvenceiről írt. Az azóta eltelt idők terméséből milyen új dalokat válogatna bele egy esetleges folytatásba?

NH: Várjon, hadd hozzam ide az iPodomat... Lássuk csak, van egy amerikai zenész, Doug Sahm, az ő egyik daláról biztosan írnék. Mondjuk, legyen ez a Didn't Even Bring Me Down című száma, ezt elég gyakran hallgatom mostanában. Aztán Kate Bushtól a This Woman's Work. Írtam mostanában néhány dalszöveget Ben Foldsnak, valószínűleg az egyik általam írt dalt is belevenném.

MN: Nem veszélyes egy saját szerzeményről írni?

NH: Nem hinném. Épp az a jó a 31 dalban, hogy ebben a struktúrában bármiről lehet írni. Valószínűleg nem is a végeredményről írnék, hanem a dalszerzés folyamatáról. De írnék még az új Whitney Houston-album egyik számáról, az I Didn't Know My Own Strength-ről is.

MN: És tervezi a 31 dal folytatását?

NH: Most ismét egy olyan életszakaszban vagyok, mint amilyenben az eredeti 31 dal született. Akkoriban főleg másoknak írtam különféle anyagokat, s ha volt is némi időm a saját dolgaimra, arra semmiképpen nem volt elég, hogy nekilássak egy regénynek. De az írást sem akartam abbahagyni, így születtek ezek az esszék. Most, hogy hasonló a helyzet, szívesen megírnám a folytatást.

Ben Folds és Hornby

 

MN: Mik voltak ezek a másoknak írt anyagok?

NH: Egy forgatókönyv például, amiből aztán nem lett semmi. Az elmúlt tizenöt évben többször is előfordult ilyesmi, két-három saját forgatókönyvtervem is megfeneklett.

MN: Némi elégtételt jelenthetett, hogy nemrég mégis film készült az egyik forgatókönyvéből. Az An Education című filmhez Lynn Barber újságíró visszaemlékezéseiből írt forgatókönyvet.

NH: Ami igazán megfogott az írásában, és amit mindig is keresek, ha felütök egy könyvet, az a fájdalom és a humor keveréke. Többek között ez vonz Dickensben is, de a kortárs irodalomban is erre utazom. Számomra az amerikai Anne Tyler a legfontosabb kortárs regényíró, az ő hatására döntöttem el, hogy megpróbálkozom a regényírással. A fájdalom és humor kettőse tekintetében Az alkalmi turistánál nem ismerek jobb regényt a kortársak közül. Volt belőle film is, épp csak Tyler humora maradt ki belőle.

MN: Azt írta az An Education fogadtatásával kapcsolatban, hogy noha a közönség szereti a filmet, több "rajongói panasz" is érkezett a hatvanas évek tárgyi világának ábrázolásával kapcsolatban.

NH: Az egyik ilyen panaszos az egyébként száz éve létező teafiltereket kifogásolta, mondván, hogy a hatvanas években teászacskó még nem létezett. Az én vállalásom odáig terjed, s erről próbáltam írni valamit, hogy a lehető legalaposabban utánajárjak az adott kor tárgyi világának, de hogy a valós kép egyezik-e azzal, amire a nézők emlékeznek, az már egy másik történet.

MN: Nem sokan emlékeznek rá, de a Pop, csajok, satöbbinek 2006-ban musicalfeldolgozása is született.

NH: Valóban nem sokan. Talán csak azok, akik azon az egy héten látták, amikor műsoron volt a Broadwayn.

MN: Mennyire maradt hű a musical a regényhez?

NH: Pont annyira, amennyire általában a musicalek hűek szoktak maradni a regényekhez. Persze sok mindent meg kellett változtatni a regényhez képest, de a legnagyobb probléma szerintem az volt, hogy a szereplőknek énekelniük és táncolniuk kellett - a musicalekben azonban már csak így szokás. Valahogy nehéz elképzelni a Pop, csajok, satöbbi szereplőit éneklő-táncoló alakokként. De rájuk hagytam, hadd csinálják. Néha megnéztem, hol tartanak, de érdemben nem szóltam bele az előkészületekbe.

MN: A Pop, csajok... filmváltozata viszont, bár sokan kifogásolták, hogy Chicagóba helyezték a történetet, szép sikert aratott.

NH: Pedig az sem volt egy egyszerű menet. Eredetileg Mike Newell rendezte volna a filmet, a történet pedig már az első körben sem Londonban, hanem New Yorkban játszódott volna. A megközelítés is egészen más volt, mint ami végül a Stephen Frears-rendezte filmet jellemezte. De a filmipar már csak így működik! Most épp valami hasonló történik a Hosszú út lefelé című regényemmel. Eredetileg Johnny Depp cége vásárolta meg a jogokat, de hosszú ideje nem történt előrelépés az ügyben, úgyhogy visszavettem a regényt, s most itt, Angliában próbálunk kezdeni vele valamit.

MN: Az évek során számos lemezkritikát írt, és minden regényében rendkívül fontos a popzene - újabban ráadásul dalszövegeket is ír. Nem úszhatja meg a kérdést: vajon miért nem lett magából rockzenész?

NH: Mert hiányzott hozzá a tehetségem. Volt a haverokkal egy bandánk, de még csak nevünk sem volt, csak a magunk szórakoztatására játszottunk. Vacak zenész lett volna belőlem, és amihez nincs tehetségem, azt nem szeretem erőltetni. Ugyanígy vagyok a síeléssel is.