Gottlandról, a Prága környéki Karel Gott-múzeumról kapta a címét Mariusz Szczygiel eredetileg 2006-ban, nálunk néhány hete megjelent könyve, melyben a lengyel újságíró a huszadik század cseh történelmének kisebb-nagyobb csontvázait fogja vallatóra sajátos humorú, múltfeltáró tudósításokban. A Karel Gottot személyesen is ismerő, hazájában talkshow-házigazdaként is jegyzett szerzővel budapesti könyvbemutatója alkalmával beszélgettünk.
Magyar Narancs: Lengyel létére miért pont a csehek elmúlt száz évének történelmi csontvázait kutatta?
Mariusz Szczygiel: Mert Prága, Csehország és egyáltalán a cseh lélek megnyugtatja a lelkemnek azon felét, ami nem eléggé elégedett a lengyelséggel. A mi lengyel kultúránkban nem szeretjük beismerni a gyengeségeinket.
MN: Melyek is lennének ezek?
MSZ: A lengyel ember szereti lovagként, hős katonaként látni magát. A mi irodalmunkban nagyon kevés olyan mű van, melyben a szerző a félelmeiről vallana. Amikor az emberek a szükségállapotra emlékeznek, főleg arról esik szó, hogy miként sikerült kijátszaniuk a belügyeseket, hogyan sikerült megmenekülniük a ZOMO, a rohamrendőrség elől. Miután elkezdtem a csehekről, Csehországról írni, sokáig nem tudtam, miért pont róluk írok. Négy évembe tellett, míg kiderítettem, milyen lélektani okai vannak ennek. Rájöttem, hogy a cseh kultúra tulajdonképpen a csehek gyengeségeiről mesél. Állandóan olyan interjúkba, könyvekbe botlottam, ahol arról volt szó, hogy valaki fél, és ez nekem, mi tagadás, nagyon megtetszett. Hrabal ír arról egy helyütt, hogy ő minden írásában azon igyekezett, hogy letaszajtsa magát a saját szobortalapzatáról. A lengyel írók törekvése épp ellentétes ezzel; ők inkább felsegítenék magukat e talapzatra.
MN: Ennek a "félelemirodalomnak" kik még a szívéhez közel álló képviselői?
MSZ: Hrabal az első számú kedvencem. Az önéletrajzi trilógiájában van egy mondata a félelemről, aminél nem ismerek szebbet ebben a témában. Azt írja, hogy amikor a titkosrendőrség kereste, felült egy autóbuszra, és céltalanul keringett körös-körül Prágában, s annyira félt, hogy az egész úton a saját maga kezét fogta.
MN: A könyvében azt írja, hogy a csehek nem igazán kedvelik a hősöket.
MSZ: Van erre egy történetem. A második világháború idején az egyik legjelentősebb náciellenes merényletet a cseheknek sikerült végrehajtaniuk, amikor likvidálták a Cseh-Morva Protektorátus vezetőjét, Reinhard Heydrichet. Egy ízben egy prágai kocsmában megismerkedtem egy taxisofőrrel; sörözgetés közben szó szót követett, s egyszer csak újdonsült ismerősöm azt mondta: ti, lengyelek valahogy megvettek minket. Mire én: hogy gondolhatsz ilyet, amikor a cseheknek sikerült megölniük Heydrichet, ehhez fogható tettel a lengyelek nem dicsekedhetnek. Erre ő: nincs itt semmi dicsekedni való, Heydrich ugyanis nyitott autóval közlekedett. Nem volt nagy dolog így megölni. Mire én: na jó, de hát mégiscsak sikerült. Mire ő: igen, de nem is őrizték rendesen, és a sofőrje ahelyett, hogy a gázra taposott volna, a fékre lépett. Mire én: de mégiscsak hősies cselekedet... Mire ő: de a két merénylő közül az egyiknek egyáltalán nem sült el a fegyvere, így a másiknak gránáttal kellett közbelépnie. Én továbbra is kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ez mégiscsak hősies dolog volt, mire ez volt a válasz: igen, de amikor Heydrich kiszállt az autóból, s a merénylőkre akart lőni, kiderült, hogy nem volt töltény a pisztolyában, s így tálcán kínálta fel magát. Azt gondolom, hogy a cseheknél nagyon nehéz hősies tettet végrehajtani.
MN: Vajon mi ennek az oka?
MSZ: Nem vagyok történész, a diagnózist másnak kell felállítania. Csupán annyit tudok, hogy ha valaki azzal jön, hogy mekkora sztereotípia, hogy a csehek Svejk népe, akkor erre a csehek azt mondják, hogy badarság, ők valóban a Svejk népe.
MN: Azt írja, hogy a csehek többek között azért is szeretik Karel Gottot (az egyetlen csehet, akinek - Gottland néven - már életében múzeumot állítottak), mert együtt élték át vele a kommunizmust. S ha az ember Gottlandban jár, az olyan, mintha megkapná a pecsétet: a múlt okés.
MSZ: Azt gondolom, hogy Karel Gott egyfajta könnyebbségérzést ad az embereknek, hogy akkor is nagyon jó volt, s most is nagyon jó. Ugyanakkor nem hiszem, hogy bárkinek is megváltozna róla a véleménye a könyv olvastán. A csehek mentalitásában van valami, ami a kellemetlen dolgokat kizárja az életükből.
MN: És ezekre pont egy lengyel író hívta fel a figyelmüket.
MSZ: Abban a hitben írtam a Gottlandet, hogy fát viszek az erdőbe, hiszen ezeket a történeteket mindenki ismeri. De talán mégsem annyira, mert a könyv nagy siker lett, sőt egy hónapja díjat is kaptam a Cseh Köztársaságtól, amiért a csehek jó hírnevét viszem a világban.
MN: Nemrég Karel Gott is állami kitüntetésben részesült. A ceremónia során pedig látványosan beintett a bírálóinak, akik azt vetették a szemére, hogy a szocializmusban együttműködött a rendszerrel.
MSZ: Megcsókolta az érmet, majd azt mondta, hogy köszönöm a köztársasági elnök úrnak, az ellenségeimnek pedig... és akkor bemutatott.
MN: Könnyen meglehet, hogy ön is a címzettek között volt.
MSZ: Kedvelem őt mint énekest, sőt személyesen is ismerem. Amikor Varsóban, a Nemzeti Filharmóniában lépett fel, én konferáltam fel a koncertjét mint ügyeletes tévés személyiség. Voltak is ebből problémáim, de úgy gondoltam, Karel Gott történelmi személyiség, akinek muszáj megjelennie ebben a könyvben. Egyetlen mondatot sem írtam le abból, amit személyes beszélgetéseink alkalmával mondott, vagy csak úgy privátilag elejtett. Be akartam mutatni, hogy milyen szerepet játszott az elmúlt rendszerben, de e célból kizárólag olyan idézetekkel éltem, amelyek a korabeli cseh sajtóban megjelentek. A könyvem megjelenése után állítólag azt mondta a cseh rádióban, hogy elrontottam a Las Vegas-i esküvőjét. Mit mondhatnék erre; szomorú vagyok.
MN: Egy rövid bekezdés erejéig Milan Kundera is feltűnik a könyvében 1967-ből. Ha tovább írná a csehek történetét, mai tudásával nyilván a Kundera körül a közelmúltban kirobbant feljelentési ügyről is írnia kéne.
MSZ: Jó lenne nagyobb részt szentelni neki, de most egy másik könyvet igyekszem írni, egy esszét a huszadik századi cseh kultúráról, melynek egy ház lakói lennének a szereplői. Ami Kunderát illeti, ez év februárjában kaptam tőle egy kézzel írott levelet. Sokkoló élmény volt, mert köztudott, hogy Kundera senkivel sem tartja a kapcsolatot, ráadásul a saját privát címe szerepelt a borítékon. A borítékban az egyik könyve volt, benne pedig egy dedikáció: Mariusznak szeretettel a gyönyörű Gottland könyvért. Mondanom sem kell, teljesen ledöbbentem. Mindez egy olyan hermetikusan zárt embertől érkezett, akinek senki sem juthat a közelébe. Megértettem, hogy ez egy felhívás, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot. Ennek a lehetősége azonban félelemmel tölt el. Harminc éve egyetlen interjút sem adott! Túl kevés van a fejemben ahhoz, hogy beszéljek vele.
MN: A munkásságáról vagy az ötvenes évekbeli feljelentés vádjáról tud keveset?
MSZ: Félek hozzá elmenni, mert úgy érzem, minden mondatát ismernem kéne ahhoz, hogy leülhessek vele beszélgetni.
MN: A cseh közvéleményt továbbra is foglalkoztatja a Kundera-ügy?
MSZ: Igazából csak egy pillanatig volt ez téma, persze akkor nagy vitákat kavart, de manapság nincs az az ügy, mellyel egyetlenegy társadalom is hosszasabban foglalkozna. Nem tudom, mi történt akkoriban. A könyv viszont épp azért sikeres, mert nem értékelek benne, mindenki maga hámozhatja ki belőle a saját igazságát. Annak a lengyel riporteri iskolának vagyok a képviselője, amelyet Ryszard Kapuscinski munkássága fémjelez. Azért írunk, hogy megértsük a másikat, s nem azért, hogy vádaskodjunk. Sem rugdosni, sem glorifikálni, sem ítélkezni nem akarok.
MN: A könyv talán legbizarrabb epizódja a Prágában felállított óriás Sztálin-szobor és alkotójának története. Azt írja, hogy amikor hirdetésben kereste a szoborcsoporthoz modellt állókat, főként feljelentő leveleket kapott.
MSZ: Felhívást tettem közzé az újságokban, s az ilyenekre mindig sok őrült szokott jelentkezni. Összesen öt levél érkezett, de egyetlenegy sem a szoborral kapcsolatban. Az ilyet mi úgy mondjuk Lengyelországban, hogy olyan ez, mint egy cseh film. Ez annak a helyzetnek a leírása, amikor valami irracionális, abszurd dolog történik.
MN: Korai Menzel vagy korai Forman?
MSZ: ", ez még korábbról, az ötvenes évekből származik. A cseheknek is van egy ilyen mondásuk, ők azt mondják, spanyol falu. Senki nem tudja, miért.
MN: Lengyelországban talkshow-vezetőként is ismerik. Milyen jellegű műsort vezetett?
MSZ: Ez volt az első lengyel talkshow a televízióban, hat évig futott, s az volt a címe, hogy Minden témáról. Olyan társadalmi problémákról ejtettünk szót, melyekről a kommunizmusban nem lehetett beszélni. Például a leányanyákról, ami Lengyelországban óriási tabutémának számított.
MN: Miért hagyta abba a tévézést? Elfogytak a tabuk?
MSZ: Már nem izgatott annyira, s különben is, összejött már egy lakásra való, ami meg maradt, azt a könyvre fordítottam. Lassan dolgozom, ez pedig pénzigényes elfoglaltság.
MN: És ha a lakást majd fel kell újítani?
MSZ: Azt már a könyvből fogom finanszírozni.
