"Sem rugdosni, sem glorifikálni" - Mariusz Szczygiel író

Film

Gottlandról, a Prága környéki Karel Gott-múzeumról kapta a címét Mariusz Szczygiel eredetileg 2006-ban, nálunk néhány hete megjelent könyve, melyben a lengyel újságíró a huszadik század cseh történelmének kisebb-nagyobb csontvázait fogja vallatóra sajátos humorú, múltfeltáró tudósításokban. A Karel Gottot személyesen is ismerő, hazájában talkshow-házigazdaként is jegyzett szerzővel budapesti könyvbemutatója alkalmával beszélgettünk.

Gottlandról, a Prága környéki Karel Gott-múzeumról kapta a címét Mariusz Szczygiel eredetileg 2006-ban, nálunk néhány hete megjelent könyve, melyben a lengyel újságíró a huszadik század cseh történelmének kisebb-nagyobb csontvázait fogja vallatóra sajátos humorú, múltfeltáró tudósításokban. A Karel Gottot személyesen is ismerő, hazájában talkshow-házigazdaként is jegyzett szerzővel budapesti könyvbemutatója alkalmával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Lengyel létére miért pont a csehek elmúlt száz évének történelmi csontvázait kutatta?

Mariusz Szczygiel: Mert Prága, Csehország és egyáltalán a cseh lélek megnyugtatja a lelkemnek azon felét, ami nem eléggé elégedett a lengyelséggel. A mi lengyel kultúránkban nem szeretjük beismerni a gyengeségeinket.

MN: Melyek is lennének ezek?

MSZ: A lengyel ember szereti lovagként, hős katonaként látni magát. A mi irodalmunkban nagyon kevés olyan mű van, melyben a szerző a félelmeiről vallana. Amikor az emberek a szükségállapotra emlékeznek, főleg arról esik szó, hogy miként sikerült kijátszaniuk a belügyeseket, hogyan sikerült megmenekülniük a ZOMO, a rohamrendőrség elől. Miután elkezdtem a csehekről, Csehországról írni, sokáig nem tudtam, miért pont róluk írok. Négy évembe tellett, míg kiderítettem, milyen lélektani okai vannak ennek. Rájöttem, hogy a cseh kultúra tulajdonképpen a csehek gyengeségeiről mesél. Állandóan olyan interjúkba, könyvekbe botlottam, ahol arról volt szó, hogy valaki fél, és ez nekem, mi tagadás, nagyon megtetszett. Hrabal ír arról egy helyütt, hogy ő minden írásában azon igyekezett, hogy letaszajtsa magát a saját szobortalapzatáról. A lengyel írók törekvése épp ellentétes ezzel; ők inkább felsegítenék magukat e talapzatra.

MN: Ennek a "félelemirodalomnak" kik még a szívéhez közel álló képviselői?

MSZ: Hrabal az első számú kedvencem. Az önéletrajzi trilógiájában van egy mondata a félelemről, aminél nem ismerek szebbet ebben a témában. Azt írja, hogy amikor a titkosrendőrség kereste, felült egy autóbuszra, és céltalanul keringett körös-körül Prágában, s annyira félt, hogy az egész úton a saját maga kezét fogta.

MN: A könyvében azt írja, hogy a csehek nem igazán kedvelik a hősöket.

MSZ: Van erre egy történetem. A második világháború idején az egyik legjelentősebb náciellenes merényletet a cseheknek sikerült végrehajtaniuk, amikor likvidálták a Cseh-Morva Protektorátus vezetőjét, Reinhard Heydrichet. Egy ízben egy prágai kocsmában megismerkedtem egy taxisofőrrel; sörözgetés közben szó szót követett, s egyszer csak újdonsült ismerősöm azt mondta: ti, lengyelek valahogy megvettek minket. Mire én: hogy gondolhatsz ilyet, amikor a cseheknek sikerült megölniük Heydrichet, ehhez fogható tettel a lengyelek nem dicsekedhetnek. Erre ő: nincs itt semmi dicsekedni való, Heydrich ugyanis nyitott autóval közlekedett. Nem volt nagy dolog így megölni. Mire én: na jó, de hát mégiscsak sikerült. Mire ő: igen, de nem is őrizték rendesen, és a sofőrje ahelyett, hogy a gázra taposott volna, a fékre lépett. Mire én: de mégiscsak hősies cselekedet... Mire ő: de a két merénylő közül az egyiknek egyáltalán nem sült el a fegyvere, így a másiknak gránáttal kellett közbelépnie. Én továbbra is kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ez mégiscsak hősies dolog volt, mire ez volt a válasz: igen, de amikor Heydrich kiszállt az autóból, s a merénylőkre akart lőni, kiderült, hogy nem volt töltény a pisztolyában, s így tálcán kínálta fel magát. Azt gondolom, hogy a cseheknél nagyon nehéz hősies tettet végrehajtani.

MN: Vajon mi ennek az oka?

MSZ: Nem vagyok történész, a diagnózist másnak kell felállítania. Csupán annyit tudok, hogy ha valaki azzal jön, hogy mekkora sztereotípia, hogy a csehek Svejk népe, akkor erre a csehek azt mondják, hogy badarság, ők valóban a Svejk népe.

MN: Azt írja, hogy a csehek többek között azért is szeretik Karel Gottot (az egyetlen csehet, akinek - Gottland néven - már életében múzeumot állítottak), mert együtt élték át vele a kommunizmust. S ha az ember Gottlandban jár, az olyan, mintha megkapná a pecsétet: a múlt okés.

MSZ: Azt gondolom, hogy Karel Gott egyfajta könnyebbségérzést ad az embereknek, hogy akkor is nagyon jó volt, s most is nagyon jó. Ugyanakkor nem hiszem, hogy bárkinek is megváltozna róla a véleménye a könyv olvastán. A csehek mentalitásában van valami, ami a kellemetlen dolgokat kizárja az életükből.

MN: És ezekre pont egy lengyel író hívta fel a figyelmüket.

MSZ: Abban a hitben írtam a Gottlandet, hogy fát viszek az erdőbe, hiszen ezeket a történeteket mindenki ismeri. De talán mégsem annyira, mert a könyv nagy siker lett, sőt egy hónapja díjat is kaptam a Cseh Köztársaságtól, amiért a csehek jó hírnevét viszem a világban.

MN: Nemrég Karel Gott is állami kitüntetésben részesült. A ceremónia során pedig látványosan beintett a bírálóinak, akik azt vetették a szemére, hogy a szocializmusban együttműködött a rendszerrel.

MSZ: Megcsókolta az érmet, majd azt mondta, hogy köszönöm a köztársasági elnök úrnak, az ellenségeimnek pedig... és akkor bemutatott.

MN: Könnyen meglehet, hogy ön is a címzettek között volt.

MSZ: Kedvelem őt mint énekest, sőt személyesen is ismerem. Amikor Varsóban, a Nemzeti Filharmóniában lépett fel, én konferáltam fel a koncertjét mint ügyeletes tévés személyiség. Voltak is ebből problémáim, de úgy gondoltam, Karel Gott történelmi személyiség, akinek muszáj megjelennie ebben a könyvben. Egyetlen mondatot sem írtam le abból, amit személyes beszélgetéseink alkalmával mondott, vagy csak úgy privátilag elejtett. Be akartam mutatni, hogy milyen szerepet játszott az elmúlt rendszerben, de e célból kizárólag olyan idézetekkel éltem, amelyek a korabeli cseh sajtóban megjelentek. A könyvem megjelenése után állítólag azt mondta a cseh rádióban, hogy elrontottam a Las Vegas-i esküvőjét. Mit mondhatnék erre; szomorú vagyok.

MN: Egy rövid bekezdés erejéig Milan Kundera is feltűnik a könyvében 1967-ből. Ha tovább írná a csehek történetét, mai tudásával nyilván a Kundera körül a közelmúltban kirobbant feljelentési ügyről is írnia kéne.

MSZ: Jó lenne nagyobb részt szentelni neki, de most egy másik könyvet igyekszem írni, egy esszét a huszadik századi cseh kultúráról, melynek egy ház lakói lennének a szereplői. Ami Kunderát illeti, ez év februárjában kaptam tőle egy kézzel írott levelet. Sokkoló élmény volt, mert köztudott, hogy Kundera senkivel sem tartja a kapcsolatot, ráadásul a saját privát címe szerepelt a borítékon. A borítékban az egyik könyve volt, benne pedig egy dedikáció: Mariusznak szeretettel a gyönyörű Gottland könyvért. Mondanom sem kell, teljesen ledöbbentem. Mindez egy olyan hermetikusan zárt embertől érkezett, akinek senki sem juthat a közelébe. Megértettem, hogy ez egy felhívás, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot. Ennek a lehetősége azonban félelemmel tölt el. Harminc éve egyetlen interjút sem adott! Túl kevés van a fejemben ahhoz, hogy beszéljek vele.

MN: A munkásságáról vagy az ötvenes évekbeli feljelentés vádjáról tud keveset?

MSZ: Félek hozzá elmenni, mert úgy érzem, minden mondatát ismernem kéne ahhoz, hogy leülhessek vele beszélgetni.

MN: A cseh közvéleményt továbbra is foglalkoztatja a Kundera-ügy?

MSZ: Igazából csak egy pillanatig volt ez téma, persze akkor nagy vitákat kavart, de manapság nincs az az ügy, mellyel egyetlenegy társadalom is hosszasabban foglalkozna. Nem tudom, mi történt akkoriban. A könyv viszont épp azért sikeres, mert nem értékelek benne, mindenki maga hámozhatja ki belőle a saját igazságát. Annak a lengyel riporteri iskolának vagyok a képviselője, amelyet Ryszard Kapuscinski munkássága fémjelez. Azért írunk, hogy megértsük a másikat, s nem azért, hogy vádaskodjunk. Sem rugdosni, sem glorifikálni, sem ítélkezni nem akarok.

MN: A könyv talán legbizarrabb epizódja a Prágában felállított óriás Sztálin-szobor és alkotójának története. Azt írja, hogy amikor hirdetésben kereste a szoborcsoporthoz modellt állókat, főként feljelentő leveleket kapott.

MSZ: Felhívást tettem közzé az újságokban, s az ilyenekre mindig sok őrült szokott jelentkezni. Összesen öt levél érkezett, de egyetlenegy sem a szoborral kapcsolatban. Az ilyet mi úgy mondjuk Lengyelországban, hogy olyan ez, mint egy cseh film. Ez annak a helyzetnek a leírása, amikor valami irracionális, abszurd dolog történik.

MN: Korai Menzel vagy korai Forman?

MSZ: ", ez még korábbról, az ötvenes évekből származik. A cseheknek is van egy ilyen mondásuk, ők azt mondják, spanyol falu. Senki nem tudja, miért.

MN: Lengyelországban talkshow-vezetőként is ismerik. Milyen jellegű műsort vezetett?

MSZ: Ez volt az első lengyel talkshow a televízióban, hat évig futott, s az volt a címe, hogy Minden témáról. Olyan társadalmi problémákról ejtettünk szót, melyekről a kommunizmusban nem lehetett beszélni. Például a leányanyákról, ami Lengyelországban óriási tabutémának számított.

MN: Miért hagyta abba a tévézést? Elfogytak a tabuk?

MSZ: Már nem izgatott annyira, s különben is, összejött már egy lakásra való, ami meg maradt, azt a könyvre fordítottam. Lassan dolgozom, ez pedig pénzigényes elfoglaltság.

MN: És ha a lakást majd fel kell újítani?

MSZ: Azt már a könyvből fogom finanszírozni.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.