Irodalmi elkövető - Edward Bunker: A vadállatban is van szánalom

Könyv

A kaliforniai börtönök Michelin Guide-ja szerint a Folsom három és fél csillaggal áll az élen, míg San Quentin messze a sor végén kullog, a börtönkonyhák legszörnyűbbikével azonban még így is a Los Angeles Central Jail büszkélkedhet. A Michelin természetesen sohasem jelentetett meg semmiféle börtönkoszt-összeállítást, a patinás cég helyett Edward Bunker, a fegyveres rablóból és sokszoros visszaesőből lett prózaíró végezte el a munkát: a 18 év alatt, amit különböző amerikai fegyintézetekben töltött, volt alkalma a konyháig terjedő részletességgel kiismerni a rács mögötti életet, melyről önéletrajzában (Mr.
Blue - Memoirs of a Renegade) és regényeiben tudósította a börtönárnyalatokról mit sem sejtő külvilágot. Edward Bunkert előszeretettel nevezik fegyencírónak, s mint a 71 éves korában (2005-ben) elhunyt szerző önéletrajzában megjegyezte, nem ő volt az egyetlen elítélt, aki cellalakóként irodalmi elismerésre pályázott. Bunker előtt egy másik San Quentin-i lakosra, a "piros lámpás banditaként" elhíresült Caryl Chessmanre is ráillett a fegyencíró személyleírása; az ő önéletrajza, a 2455, Death Row kapatta rá Bunkert az irodalmi próbálkozásokra. A halálra ítélt (és végül ki is végzett) Chessmant kimagasló intelligenciájú bűnözőként tartották nyilván, akárcsak lelkes olvasóját: Bunker már gyerekfejjel kitűnt képességeivel, egy iskolai felvételi során például a korához képest magasabb osztályba sorolták, és hasonló megkülönböztetésben volt része börtönkarrierje kezdetén is. 15 évesen egy 18-25 éveseknek fenntartott börtönbe került, ahol belépőjekor előre köszöntek neki a különböző intézetekből már ismert pályatársak, 17 évesen pedig elmondhatta magáról, hogy ő San Quentin történetének legfiatalabb elítéltje. Bunker nemcsak bűnözőként, de íróként is súlyos visszaesőnek számított: saját bevallása szerint több mint 100 novellát és öt regényt vetett papírra, mielőtt a Folsom Prison Observer és a San Quentin News című börtönlapokon kívül is viszontláthatta a nevét nyomtatásban. A jég 1972-ben tört meg: a Harper's Magazine lehozta a rabok közt dúló rasszista indíttatású összecsapásokról szóló írását, a következő évben pedig megjelent A vadállatban is van szánalom című regénye.

Aki valódi börtönszagot, rács mögötti realizmust és valóban létező bűnözői életformákat akart készülő filmjébe (ilyen volt például Michael Mann a Szemtől szemben című opusa idején), az a regény megjelenését követően Bunkerhez fordult a helyi ízek reményében. Az így készült filmek azonban legfeljebb csak a felszínt karcolgatták, A vadállatban... Próbaidőre keresztelt filmváltozatában például Dustin Hoffman messziről virító lúzerfelirattal a homlokán, lelki bicegést mímelve szerencsétlenkedik a feltételesen szabadlábra helyezett Max Dembo szerepében. Noha Bunkernek is része volt a film elkészítésében (besegített a forgatókönyvbe, és egy jelenetben le is kezel Hoffmannal), a regényben nyoma sincs a kisemberes szánakozásnak. Ráadásul a film a történetet mondta (úgy-ahogy) vissza, csakhogy épp a regény cselekménye nem tartozik a nagy kunsztok közé, hisz a jó útra kívánkozó bűnözők minden tisztességes bűntörténetben visszaesnek, és az sem számít újdonságnak, ha a szerző bebizonyítja, hogy mindezért, ha csak részben is, a fennálló rendszer embertelensége a felelős. Bunker azonban nemcsak a műfaji kötelezettségeket teljesíti, hanem arról is tud, és pontosan le is írja, hogy miként működnek a bűnözői idegszálak az akció előtt, alatt és után, és sosem szabadítja fel hősét abból a leküzdhetetlen készenléti állapotból, amely mindig a menekülési útvonalat keresi. A próza döcöghet ugyan, s itt-ott akár irodalmiaskodáson is kapni, de a soroknak rendre tartást ad a bűnözői létezés mindennapos feszültsége, az a nem múló függőség, mely a börtönből szabadultat még szabadlábon is a börtönhöz köti. Bunker alteregója, Max Dembo persze viszszaesik, mert így kívánja a dráma íve, a statisztika és a feltételes szabadlábra helyezés intézményének kritikája, de azt már nem a műfaj diktálja, hanem a konvenciókat legyűrő élményanyag, hogy Dembo körül szép lassan megteljen a Los Angeles-i alvilági táj a hozzá hasonló, kint is börtönidő szerint élő kishalakkal. Itt van, aki már feladta, és a narkó eufóriájában tengődik napról napra; az, aki valami kis legális munkával igyekszik jó színben feltűnni, és persze az is, aki a statisztikát erősítve visszatér a bűnözéshez.

A visszaesés folyamatát Bunker nyomasztó hitelességgel adja viszsza, pátosz és önsajnálat nélkül festi le azt a világot, ahol a lebukás elodázható, de hosszabb távon elkerülhetetlen. Az az otthonosság, mellyel a bűnözői élet legprivátabb helyiségeiben is mozog, könnyűszerrel feledteti a leírások esetenkénti modorosságait, okoskodáson viszont sosem kapjuk a szerzőt: e sajátos életforma könyvtárakban beszerezhetetlen adalékai (például, hogy miért tilos italboltot rabolni, vagy hogy miért nem szabad beavatni a nőnket a készülő buliba) az események természetes forgatagában, mintegy mellékesen bukkannak fel, az olvasó legnagyobb örömére. A szerző attól sem riad vissza - igaz, erre nem itt, hanem az önéletrajzában kerít sort -, hogy popkulturális kiigazítást tegyen: Bunkertől tudjuk, hogy Johnny Cash hazudott, mert híres dalával (Folsom Prison Blues) ellentétben a Folsom falain belülről nem hallani a vonatokat. Talán a Casht is lebuktató humor az, ami végképp és megcáfolhatatlanul az irodalom berkeibe utalja Max Dembo történetét: annak beismerése például, hogy még egy gyilkosságnak is lehetnek röhejes pillanatai, noha az irodalmi illem véres komolyságot írna elő egy emberélet kioltásakor. Bunker prózája olyan, mintha egy jó tollú cowboy írna a vadnyugatról, s az már igazán csak az utószóra tartozik, hogy ugyanezt a cowboyt később Hollywoodba hívták, hogy lefaragjon valamit az ott dívó műmájerkedésből. A hetvenes évek közepétől Bunker jó útra tért, felhagyott a bűnözéssel, további könyvei jelentek meg, és Hollywood celluloid-nehézfiúi előszeretettel kértek tőle tanácsot a keménykedés kérdéseit illetően. A sztárok nagy kedvvel fényképezkedtek vele, Quentin Tarantino pedig mozgóképen is megörökítette rajongását: Bunkerrel játszatta el Mr. Blue-t a Kutyaszorítóban c. filmben.

Fordította Juhász Viktor. Cartaphilus, 2009, 372 oldal, 3900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.