Aki valódi börtönszagot, rács mögötti realizmust és valóban létező bűnözői életformákat akart készülő filmjébe (ilyen volt például Michael Mann a Szemtől szemben című opusa idején), az a regény megjelenését követően Bunkerhez fordult a helyi ízek reményében. Az így készült filmek azonban legfeljebb csak a felszínt karcolgatták, A vadállatban... Próbaidőre keresztelt filmváltozatában például Dustin Hoffman messziről virító lúzerfelirattal a homlokán, lelki bicegést mímelve szerencsétlenkedik a feltételesen szabadlábra helyezett Max Dembo szerepében. Noha Bunkernek is része volt a film elkészítésében (besegített a forgatókönyvbe, és egy jelenetben le is kezel Hoffmannal), a regényben nyoma sincs a kisemberes szánakozásnak. Ráadásul a film a történetet mondta (úgy-ahogy) vissza, csakhogy épp a regény cselekménye nem tartozik a nagy kunsztok közé, hisz a jó útra kívánkozó bűnözők minden tisztességes bűntörténetben visszaesnek, és az sem számít újdonságnak, ha a szerző bebizonyítja, hogy mindezért, ha csak részben is, a fennálló rendszer embertelensége a felelős. Bunker azonban nemcsak a műfaji kötelezettségeket teljesíti, hanem arról is tud, és pontosan le is írja, hogy miként működnek a bűnözői idegszálak az akció előtt, alatt és után, és sosem szabadítja fel hősét abból a leküzdhetetlen készenléti állapotból, amely mindig a menekülési útvonalat keresi. A próza döcöghet ugyan, s itt-ott akár irodalmiaskodáson is kapni, de a soroknak rendre tartást ad a bűnözői létezés mindennapos feszültsége, az a nem múló függőség, mely a börtönből szabadultat még szabadlábon is a börtönhöz köti. Bunker alteregója, Max Dembo persze viszszaesik, mert így kívánja a dráma íve, a statisztika és a feltételes szabadlábra helyezés intézményének kritikája, de azt már nem a műfaj diktálja, hanem a konvenciókat legyűrő élményanyag, hogy Dembo körül szép lassan megteljen a Los Angeles-i alvilági táj a hozzá hasonló, kint is börtönidő szerint élő kishalakkal. Itt van, aki már feladta, és a narkó eufóriájában tengődik napról napra; az, aki valami kis legális munkával igyekszik jó színben feltűnni, és persze az is, aki a statisztikát erősítve visszatér a bűnözéshez.
A visszaesés folyamatát Bunker nyomasztó hitelességgel adja viszsza, pátosz és önsajnálat nélkül festi le azt a világot, ahol a lebukás elodázható, de hosszabb távon elkerülhetetlen. Az az otthonosság, mellyel a bűnözői élet legprivátabb helyiségeiben is mozog, könnyűszerrel feledteti a leírások esetenkénti modorosságait, okoskodáson viszont sosem kapjuk a szerzőt: e sajátos életforma könyvtárakban beszerezhetetlen adalékai (például, hogy miért tilos italboltot rabolni, vagy hogy miért nem szabad beavatni a nőnket a készülő buliba) az események természetes forgatagában, mintegy mellékesen bukkannak fel, az olvasó legnagyobb örömére. A szerző attól sem riad vissza - igaz, erre nem itt, hanem az önéletrajzában kerít sort -, hogy popkulturális kiigazítást tegyen: Bunkertől tudjuk, hogy Johnny Cash hazudott, mert híres dalával (Folsom Prison Blues) ellentétben a Folsom falain belülről nem hallani a vonatokat. Talán a Casht is lebuktató humor az, ami végképp és megcáfolhatatlanul az irodalom berkeibe utalja Max Dembo történetét: annak beismerése például, hogy még egy gyilkosságnak is lehetnek röhejes pillanatai, noha az irodalmi illem véres komolyságot írna elő egy emberélet kioltásakor. Bunker prózája olyan, mintha egy jó tollú cowboy írna a vadnyugatról, s az már igazán csak az utószóra tartozik, hogy ugyanezt a cowboyt később Hollywoodba hívták, hogy lefaragjon valamit az ott dívó műmájerkedésből. A hetvenes évek közepétől Bunker jó útra tért, felhagyott a bűnözéssel, további könyvei jelentek meg, és Hollywood celluloid-nehézfiúi előszeretettel kértek tőle tanácsot a keménykedés kérdéseit illetően. A sztárok nagy kedvvel fényképezkedtek vele, Quentin Tarantino pedig mozgóképen is megörökítette rajongását: Bunkerrel játszatta el Mr. Blue-t a Kutyaszorítóban c. filmben.
Fordította Juhász Viktor. Cartaphilus, 2009, 372 oldal, 3900 Ft
