Szegény ember gazdag országa - Martin Pollack író

Könyv

Réges-régen, a messzi-messzi Galíciában, ha nem is mindig békésen, de mégiscsak egymás mellett éltek rutének, lengyelek, zsidók, románok, cigányok, huculok és bojkók. Martin Pollack nemrég magyarul is megjelent könyvében (Galícia - Utazás egy eltűnt világban) az 1900 körüli Galíciába, elsüllyedt vidékekre és elsüllyedt szerzők közé vezeti olvasóit. Az osztrák szerző írásban válaszolt kérdéseinkre.

Magyar Narancs: Mikor került először kapcsolatba Galíciával?

Martin Pollack: Pontosan nem tudom, mikor, de az biztos, hogy az irodalom hozott össze minket, mindenekelőtt Joseph Roth. Nagy hatással voltak rám a munkái, ezek a művek keltették fel az érdeklődésemet Galícia iránt. Mindez egyébként még azelőtt történt, hogy egyetemistaként elkezdtem volna foglalkozni a szláv irodalommal.

Joseph Roth

Joseph Roth

 

MN: Mivel kezdte az anyaggyűjtést?

MP: A Galíciából származó írókkal, osztrák meg lengyel és ukrán szerzők műveivel, a már említett Joseph Rothon kívül Manes Sperber, Martin Buber, Bruno Schulz, Józef Wittlin, Ivan Franko és még sokan mások írásaival. Már végeztem a tanulmányaimmal, az egyetemen szláv irodalommal és kelet-európai történelemmel foglalkoztam, úgyhogy elég sokat tudtam Galíciáról, de, mint kiderült, távolról sem eleget. A következő lépés az újságolvasás volt, beleástam magam Lemberg és Csernovic korabeli újságjaiba, de olyan kisebb helyek lapjaiba is, mint Drohobycz, Stryj vagy Stanislau. Ez tette ki a kutatás legfontosabb részét.

MN: El is látogatott valamennyi helyre?

MP: Amikor a könyvet írtam (az első kiadás 1984-ben jelent meg), nem utaztam, akkoriban még lehetetlenség volt eljutni ezekre a helyekre, vízumot pedig nem kaptam. De 1989-90 után felkerestem a könyvben szereplő valamennyi helyszínt. Furcsa érzés volt olyan helyekről írni, ahol soha nem jártam, majd a könyv megírása után látni ezeket a vidékeket. De meg kell mondanom, elégedetten nyugtázhattam, hogy a valódi helyek többé-kevésbé úgy festettek, ahogyan elképzeltem őket.

MN: Melyik település emlékeztette leginkább a századfordulós Galícia világára?

MP: Számomra Lemberg jelenti a legélőbb kapcsolatot, de ez azért is van, mert elég gyakran megfordultam a városban, volt alkalmam alaposan kiismerni. Lemberg arra is jó példa, hogy nemcsak az épületek maradtak meg a galíciai időkből, de valami a galíciai szellemiségből is.

false

MN: Mi az, amit a Galíciára jellemző kulturális sokszínűségben tipikusan galíciainak lehetett mondani?

MP: Van erre egy személyes történetem. Találkoztam egyszer Bécsben, az otthonom szomszédságában lévő kávéházban, a Café Sperlben egy Galíciából származó idős úrral, bizonyos Bernhard Krumholzcal, a Cseremos folyó partján lévő kis faluból, Uscierykiból. Krumholz úr számos nyelven beszélt; héberül, jiddisül, lengyelül, ukránul, németül, magyarul - a holokausztot Magyarországon bujkálva élte túl -, angolul és franciául. Amikor a nyelvekre terelődött a szó, Krumholz úr azt találta mondani, hogy ő két idegen nyelven beszél. És a többi? - kérdeztem csodálkozva. Azok egy galíciai számára nem idegen nyelvek - felelte -, Galíciában ugyanis mindenki beszélt legalább két-három nyelvet. És ez nagyon is jellemző Galíciára, az ott uralkodó szellemiségre; az emberek szokva voltak a másféle kultúrákkal, hitekkel, nyelvekkel való együttéléshez. Ez tette Galíciát olyan különlegessé. Persze ne feledjük, hogy Galíciában is felütötte fejét az erőszakos - ukrán, lengyel, zsidó, német - nacionalizmus, mely már a századfordulót megelőzően is bizonytalanná tette ezt a soknemzetiségű együttélést.

false

MN: A Monarchia áldás volt egy ilyen soknemzetiségű térség számára?

MP: Nem gondolom, hogy áldásosnak nevezhetnénk a Monarchia működését, de még mindig kisebb volt az elnyomás az itt élőkkel szemben, mint ugyanebben az időben az orosz vagy a porosz birodalomban. Galíciát tekinthetjük egyfajta kísérletnek, kísérletnek megannyi nemzetiség, kultúra és vallás együttélésére. A kísérlet természetesen nem sikerült, amiért csakis a Monarchia tehető felelőssé, de ettől még figyelemre méltó próbálkozás volt, örökségként pedig azt a reményünket táplálja, hogy a multikulturális társadalom mint olyan mégsem teljesen utópisztikus elképzelés.

MN: A könyvében is idézett galíciai írók közül kit hanyagolt el legsúlyosabban az utókor?

MP: Ez a leírás szerintem az ukrán Ivan Frankóra illik leginkább, aki nemcsak ukránul, de lengyelül és németül is írt. A Galíciáról németül írt esszéi és az újságíróként jegyzett írásai nemcsak nagyon tanulságosak, de mai szemmel is csodálatos olvasmányok. Szégyen, hogy gyakorlatilag teljesen ismeretlen Ausztriában. Sajnos azonban nem egyedi eset az övé, a legtöbb ukrán író hasonló sorsra jutott: míg Ukrajna nyugati részében (a volt Galícia területén) az osztrák irodalom nagyon is jól ismert és sűrűn fordítják, ugyanez fordítva sajnos nem igaz. Ausztriában még a legfontosabb ukrán szerzők is csak szűk körben ismertek.

MN: A helybéli írók legtöbbjét heves szeretet-gyűlölet viszony fűzte Galíciához.

MP: Galíciát a szegény ember gazdag országának is hívták, és a legtöbb innen származó író nagyon is tisztában volt vele, hogy mit is kell ezen érteni. Galícia volt az Osztrák-Magyar Monarchia szegényháza, egy szegényházat pedig, noha Galícia csodás dolgokat is rejtett, nem könnyű szeretni. Az írók a saját bőrükön érezhették a nemzetiségi konfliktusokat is - a zsidó írók a növekvő antiszemitizmust, az ukránok a lengyel adminisztráció elnyomását, és így tovább. 1914 után aztán Galícia az értelmetlen háborús vérontás szimbólumává vált. Az itt élők közül rengetegen voltak kénytelenek elhagyni az otthonukat, s ugyanez megismétlődött 1939-ben is. De még nagyobb volt azoknak a száma, akik a fronton, a gettókban vagy a koncentrációs táborokban pusztultak el. Ez is része Galíciának, a legtöbb író esetében ez áll e szeretet-gyűlölet viszony hátterében.

MN: Mi történt az olyan kis népekkel, mint a huculok és a bojkók?

MP: A huculok számos jellegzetességüket megőrizték, például a különleges nyelvjárásukat, és sok mindenben - például a népművészetükben, a házaik díszítésében, az életmódjukban - kihangsúlyozzák az identitásukat. A lovaikat is mind a mai napig huculnak hívják. A bojkókkal más a helyzet, náluk sosem volt olyan erős a nemzeti identitás, mint a huculok körében.

false

MN: Hogyan tett szert a könyvet illusztráló gazdag képanyagra?

MP: Amikor elkezdtem a Galíciával kapcsolatos kutatásaimat, de még a könyv megírása idején is könnyűszerrel hozzá lehetett jutni a térségből származó korabeli képekhez, főként persze képeslapokhoz. Mára mindez megváltozott. Nem hagytam fel a gyűjtéssel, de az elmúlt évek során az árak az egekbe szöktek. Így van ez persze a legtöbb régióval, nagyon sokan kutatják a gyökereiket, és ennek egyik módja a fényképgyűjtés. A könyvben megjelenteken kívül még sok más képem van, de köszönettel tartozom a remek magyar fordítómnak, Halasi Zoltánnak is, aki sok érdekes képet talált az interneten, és ezek bele is kerültek a könyvbe.

false

MN: Említi a könyvben a Galícia-szerte híres krakkói reggelizőhelyet, a Hawelkát. Van rokonság a Bécsben ma is üzemelő legendás Café Hawelkával?

MP: Egyszer megkérdeztem az idősebb Hawelka urat, a bécsi kávéház tulajdonosát, de nem is tudott róla, hogy létezik ilyen hely Krakkóban. Azt hiszem, csupán véletlen névazonosságról lehet szó.

Neked ajánljuk