Köves Gábor

Ken Loachot azért dicsérni, mert remekül érti a kisemberek nyelvét, legalább akkora semmitmondás, mint Hitchcockot feszültségteremtő képességéért méltatni.

A forradalomcsinálás keserves mesterség.

A Dogmával szakító dán filmrendezők élvonalába tartozó Susanne Bier nem először boncolgat hirtelen támadt határhelyzeteket.

"Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempont-jából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt."

E heti rajongásunk tárgya Wes Anderson. A Tenenbaum, a háziátok rendezõjérõl van szó, a szomorú bohócok nagy barátjáról, aki állandó társulata élén sajátos világfájdalom-cirkuszával szórakoztatja hálás közönségét. Anderson régóta pedzegeti, hogy minden, ami jó volt, valahol a játszótér és az elsõ magömlés között veszett el félúton, most azonban kerek perec ki is mondja a Douglas Adamst is megcáfoló megoldást: 11 és fél.

Bár természetesen erős túlzás, hogy minden baromi hosszú és dögunalmas filmért jár az Oscar, azért Martin Scorsese sem okoskodott rosszul: a filmakadémia által megadott mennyiségi és minőségi mutatók alapján leforgatott mozijával (Aviator) tulajdonképpen már a zsebében tudhatta a kérdéses szobrot, a döntõ pillanatban aztán mégsem őt szólították a pódiumra. Pedig Scorsese az idén tényleg joggal hihette, hogy semmitmondó és korrekt látványosságokból eleget produkált már ahhoz, hogy végre neki álljon a zászló.

Sosem értettem a filmszemlét. Félig nyilvános rendezvény, ami kívülrõl filmes belügy, mégis valami lelkiismeretfurdalás-félétõl vezérelve beengedik a kívülállókat is. Verseny is, meg nem is, ahol - a nagyjátékfilmek esetében legalábbis - az tûnik az indulás egyetlen kritériumának, hogy a laborból idõben megérkezzék a kópia (hol sikerül, hol nem).

Már megint egy szimpatikus szerencsétlen a klottgatyák és sörhasak birodalmából: Miles vagyok a szomszédból, a minden lakótömbre jutó lúzer. Lábam görbe, vállam csapott, és a könyvemet sem akarják kiadni.

Besorozták a szerb hadseregbe, részt vett az etnikai tisztogatásokban, megcsömörlötten dezertált, majd barátja meggyilkolásáért börtönbe került. Szerbiában járunk, 2004-ben: Lazar 10 év elteltével szabadul, otthonában azonban két boszniai menekült, egy anya és autista lánya fogadja. Goran Paskaljevic szerb filmrendezõ az 1998-ban forgatott Lõporos hordó sírva röhögtetõ balkáni kabaréja után, ír- és franciaországi kitérõkkel a háta mögött visszatért Szerbiába, hogy a Téli álomban lehangoló kórképet rajzoljon saját háza tájáról.

Filmezzünk kisembert! Egzotikus példányokért nem kell messzi-re menni, mondhatni, a téma az alannyal együtt az utcán hever, de ha mégsem, vállfaárus Gyuszi bácsikért és más, jobbfajta házi szellemekért bizalommal fordulhatunk a családi legendáriumokhoz. Megismerni a kisembert elõször is furcsa járásáról lehet, de hunyorítani és pocakra feszülõ nadrágtartóban domborítani is csak egy kisember tud úgy istenigazából, nem is beszélve a házalásról, ami egy kimondottan kisember-sport, a mi szeretetre méltó fõszereplõnknek például az enciklopédia-biznisz jutott osztályrészül, megfejelve némi lakbérhátralékkal és egy gyerekért ácsingózó feleséggel.

Először a macskakőről. Mert ebben a felnőtteknek ajánlott egész estés rajzfilmben minden a macskakőről szól. Álmomban Lengyel Péter voltam, és eladtam a Macskakőt a Disneynek.