A Dogmával szakító dán filmrendezők élvonalába tartozó Susanne Bier nem először boncolgat hirtelen támadt határhelyzeteket. Szokásához híven azzal a téglával veszi célba mit sem sejtő, hétköznapi hőseit, amely a közmondás szerint bárkit eltalálhat, mégis mindig másnak esik a fejére. Előző filmjében Bier még a véletlenre bízta a sorsfordító feladatot, a Hogy szeretsz autóbalesetének funkcióját azonban legfrissebb pszichodrámájában a háború gyilkos gépezete tölti be.
Michael boldog férj, odaadó családapa, nem utolsósorban pedig egy példásan karbantartott Volkswagen és egy igencsak takarosan festő családi ház büszke tulajdonosa. Hivatásos ENSZ-katonaként küldetése Afganisztánba szólítja, mielőtt azonban útra kelne békét fenntartani, arra is van gondja, hogy visszaterelje a fekete bárány szerepére kárhoztatott, frissen szabadult testvéröcsöt a búcsúvacsorára terített családi asztalhoz.
A rendezőnő az idősebb testvér halálhírének következményeit játszatja el pszichodrámacsoportja szereplőivel: Michael gépe egy mentőakció során ugyanis lezuhan, s bár a sivatagban rekedt férfi fogságba esik, a hivatali gépezet halottnak nyilvánítja. Bier egyfelől azt a folyamatot ábrázolja, melynek során Jannik, az apja szemében örök vesztésre ítélt kisebbik fiú akarva-akaratlanul is átveszi bátyja családfenntartó szerepét, Michael pokoljárása révén pedig a háborúval járó embertelenségekből kapunk rövid, de hatásos ízelítőt.
Habár maga a történet aligha nevezhető újdonságnak, az a könnyedség, melylyel Bier felrajzolja a hátország kezdeti viszonyait, az asztalt körülülő családtagok között lappangó konfliktusokat, sínre teszi a filmet. A rendezőnő ebből a mindennapos feszültségekkel terhelt, hétköznapi idillből robbantja ki szereplőit, s forgatja ki őket addigi, megszokott szerepeikből. A családi körben elfogyasztott kacsasülttől a kertvárosi gyász és a sivatagi rabság elegánsan egymás mellé illesztett képein át a Michael hazatérésével a családba költöző erőszakig hosszú utat kell megtennünk. Bier szerencsére ideális utazó, aki csak a legszükségesebb poggyásszal utazik. Nem terheli meg filmjét felesleges fordulatokkal, s bár mindvégig célra tart, sosem mulasztja el, hogy éljen a helyzetek kínálta komikummal. Stílusérzéke és önmérséklete nem hagyja cserben a drámai csúcspontokon sem: irigylésre méltó, ahogy e széles gesztusokra és aggodalmas összegzésekre csábító történetben egy pillanatra sem esik ki a kisemberek valóságából.
Még a Hollywoodból hazaédesgetett Connie Nielsennek is sikerül belesimulnia a hétköznapi díszletekbe, a helyi erők képviseletében fellépő színészek pedig olyan tévedhetetlenséggel hozzák a felbolydult méhkas szereplőit, mintha nem is rajtuk múlna e nagyszabású szemfényvesztés sikere. Ulrich Thomsen és Nikolaj Lie Kaas a Dogma fényviszonyai mellett vált a dán mozi Európa-szerte felismerhető arcává, s ezt az örökséget, a természetes fényekre való érzékenységüket nemcsak szakmai önéletrajzuk, hanem játékuk is őrzi.
A Budapest Film bemutatója
