Piac is, és egyben egyfajta elszámoltatás, de pénzrõl beszélni e jeles alkalom kapcsán nem úriemberhez méltó dolog. A kérdés megválaszolását, hogy akkor mégis mi a fene ez az ország-világ elõtt zajló, bõ egyhetes mulatság, idén is jövõre halasztottuk, abban a biztos és megnyugtató tudatban, hogy 2006-ot is hasonló értetlenséggel és a szokásos várakozással kezdjük. Mert várni mindig van mit, bár az idei versenyzõk közül olyan sokan elindultak a tavaly év végi mozis hajrában, hogy a premierfilmekhez szokott Mammut bizonyos távolságból akár utánjátszó filmszínháznak is tûnhetett. Aki elmulasztotta volna idõben megváltani menetjegyét a Terézanyura vagy A temetetlen halottra, a Nyóckerre vagy a Csoda Krakkóbanra, esetleg Koltai cirkuszára vagy Árpa trash-meséjére, most behozhatta a lemaradást, ezzel is értékes töredékszavazatokkal növelve a látogatottsági mutatókat.
Mi tagadás, mi magunk is pótlással kezdtük, amit azonban hamar meg is bántunk, mert bár az Argo érdemei nyilván számosak, ezek többsége a reggel kilenc órakor kezdõdõ vetítésen néhány technikás klipeffekten kívül nem igazán akart megmutatkozni. Ismerve azonban a film jóval százezer fölött járó nézõszámát, tulajdonképpen mindegy, hogy kora reggeli zavarodottságunkban mit is láttunk. Tetszik - nem tetszik, a lényeg mégiscsak az, hogy Árpáék - számos, közönségfilm készítésére vállalkozó pályatársukkal ellentétben - valóban elérték a nagyközönséget. Ha már farkast kiáltottunk és közönségfilmet emlegettünk, az újdonságok között tiszta közönségfilmhez két alkalommal volt szerencsénk. Tímár Péter Le a fejjel címû filmje azt nyújtotta, amit a címbeli szóvicc és a Heti hetes élgárdáját középkori kosztümben ábrázoló plakát sugallt. Tímárék pontosan pozicionált terméke, melyben Bajor Imrétõl (Király) Ganxsta Zoleen (hóhér) át Garas Dezsõig (Nostradamus) felvonulnak a humor, a színjátszás és
a köztes foglalkozások nagyágyúi,
jó eséllyel pályázik a Magyar Vándor után keletkezett ûr (cirka félmillió nézõ) betöltésére. Hogy milyen sors vár Dyga Zsombor lakótelepi balekjaira és banditáira, akik a fiatal rendezõ Kész cirkusz címû bohózatában egymást kergetik és egy számzáras nõi táskát üldöznek, már jóval nehezebb megjósolni. Dyga Tesója két éve sok hívet szerzett a filmezést bevallottan autodidakta módon, saját low-budget filmjei (Gyilkosok, Öcsögök) forgatása során elsajátított rendezõnek. Nyilván a Kész cirkuszra sem azért fogunk beülni, mert a kérdéses darabot szimpatikus alakok rendezték, vágták vagy fényképezték, mindenesetre Dygáról és barátairól a vetítést követõ, beszél-getésnek álcázott meghajláskor kiderült, hogy a tétek megnövekedésével sem akarnak belehalni a filmkészítésbe, ami - ha a kölcsönfelvételben megfáradt producer nem is osztotta az ifjak barátságos nemtörõdömségét - újdonságként hatott a megszokott széljárások között.
Dyga filmjével azonban némileg elõreszaladtunk az idõben, úgyhogy - élve a népszerû tarantinói fordulattal - vágjunk neki újra az elejérõl. A mulatságot ugyanis a szemlén sem mérik ingyen, a kései idõpontokra tartogatott újdonatúj közönségfilmekhez a szerzõi mûveken (kerüljük, amennyire csak lehet, a mûvészfilm mint olyan emlegetését) és a büfé vonzáskörzetében felsorakozó véleményformálókon keresztül vezetett az út. Mint mindig, utóbbiak igen vegyes véleményen voltak a látottakról, a büfé közönségén azonban idén szokatlan és egyben nyugtalanító tanácstalanság mutatkozott. Pedig túl voltunk már a zaklatott elõéletû, Kusturicát idézõ nyitófilmen (Robert Adrian Pejo: Dallas Pashamende), láthattuk, hogy van élet a lipótvárosi kémények árnyékában (Vranik Roland jarmushos abszurddal kísérletezõ Fekete keféje) és a Halál is kilovagolt Perzsiából (dr. Horváth Putyi nézõt próbáló tiszteletadása Hajnóczy Péter emlékének). De hová lettek a nagy visszatérõk, a bankot robbantó süvölvények és a tavaly abszolút favoritnak számító sonkás stanglik? Már a pénteki nap is lebukni készült a Széna tér horizontján, és még sehol semmi, a közhangulat nyomott, mindenki a másnapban reménykedik. Az elviselhetetlen feszültséget végül Gárdos Péter oldja, Az utolsó blues után pedig - ilyenek az elõítéletek - nem tõle vártuk a meglepetést. A porcelánbaba azonban Lázár Ervin tanyavilágban játszódó novelláinak meggyõzõen filmszerû adaptációja, amatõr helybéliekkel és kis katarzisokkal. Biztos, ami biztos alapon az ember ilyenkor odafordul alkalmi szomszédjához, és megerõsítést keres a látottakat illetõen. Megnyugodva tapasztaljuk: mások is ugyanazt a filmet látták, mint mi, nem állunk hát egyedül véleményünkkel.
Így azért mindjárt más, s máris jön a fentebb már emlegetett Dyga: Scherer Péter nem találja a vécépapírt az éttermi klotyóban, "nodi Eszter akkorát kap ököllel az arcába, hogy elterül az aszfalton - a gegmester éberebb is lehetett volna, de a lendület elviszi ezt a 76 percet.
A kedélyek megnyugvásával az események felpörögnek: egymás után fogyasztjuk el Cseh Annamária szupermodell és Cserhalmi György színész misztikus elemekkel és szépen fényképezett képekkel tarkított egymásra találását (Mispál Attila: A fény ösvényei) és az elõzõ dolgozatát, A boldogság színét makacsul, még a világûrben is folytató Pacskovszky József Ég Veled!-jét. Hibákról és erényekrõl ezúttal ne essék szó, valamit azonban mégiscsak sejtetni enged közös filmes ügyeinkrõl, hogy 2005-ben a 36. Magyar Filmszemle legemlékezetesebb percei a Pacskovszky-filmben rövid mesterkurzust tartó Kállai Ferenc alakításához fûzõdnek.
Köves Gábor
