Szép álom volt - vették, vitték, mint a cukrot. A valóság kivételesen még ennél is jobban fest, mert úgy esett, hogy a macskakő mítosza egy francia rendező fantáziájába fészkelte be magát. S bár a cinikusok kezében ott az adu ász, tudniillik hogy ez csak egy rajzfilm (ráadásul szegény rokon, idejétmúlt, kétkezi munkával készített, hagyományos darab), a közhiedelem szerint tehát komolytalan gyerekjáték, ám az egészben éppen ez az oktalanság olyan ellenállhatatlanul vonzó: végre egy haszontalan őrület, ami semmivel sem viszi előre a világot!
A kérdéses macskakő francia, és nekem meg a rendezőnőnek minden francia macskakőről ugyanaz jut az eszünkbe, már azon túl, ami amúgy is mindenről az eszünkbe jut. Mert ezeket a macskaköveket magától értetődően Jean Gabin kültelki munkásmacsója koptatta egykoron, mégpedig arrafelé, ahol mindig ködösek az utak, és ahol a francia háztetők alá késelni és szeretni járt a férfiember. De hogy ne menjünk ilyen messzire, a Delicatessentől az Amélie-ig az egész Jeunet-pereputty is ezen a tájékon közlekedett, a környék tehát egy kiköpött Párizs külsői Hall of Fame, tiszta élő folklór, minden kockában másvalaki kéz- és lábnyomával, a mi tour guide-unk pedig ki nem hagyna egyet sem, mindhez van valami hozzáfűznivalója. Persze ebben a nosztalgikus-ironikus össze-vissza kacsingatásban azért van valami a magamutogatás gőgjéből és pökhendiségéből is. Oké, tehát mi ezt hoztuk a nagy közösbe: nekünk megvolt a világ legjobb gitárosa (a Django), a Kisvárosi ünnep (a Tati) és még egy csomó más világszám, akik és amelyek szépen meg is jelennek ebben a svájcisapkás-dzsesszes retrouniverzumban. Érezzük a kimondatlan üzenetet, de mint már annyiszor, ismét az arányokon múlik minden. Mert az az alapállás, ami ezeket a rajzfilm-figurákat megérlelte, csak részben a büszke francia melldöngetéses humora. A büszke francia mellett ugyanis szorosan ott áll a betelepült, a rossz tanuló vagy a külvárosi - ki mivel szereti behelyettesíteni a tipikus outsidert -, aki a hősben észreveszi a debilt, a Tour de France-nak nevezett nemzeti sportban pedig a tébolyt.
A macskakőbe vésett emlékeket persze valami történetféle hivatott összetartani, kis esti mese egy ortopéd cipős, bajuszos nagymamáról és az ő szegény, gengszterkézre került kerékpáros unokájáról, három, imádkozósáska-formájú, agg sanzonénekesnőről meg Brúnóról, a nehéz álmú házi ebről. A sok széltében-hosszában elnagyolt figura mellől-alól azonban mintha hiányozna az a filmes minimum, amit épkézláb történetnek szokás nevezni, és ami még egy rajzfilm esetében is kötelező tartozéknak minősül. E nélkül bizony hamar odavész az egész estésre tervezett mézeskalács-örömérzet, a másfél órába szellemesen belesűrített kismilliónyi kultúrtörténeti utaláson kívül pedig nem marad más, mint az elégtétel, hogy léteznek helyek, ahol az önirónia még nem egyenlő a hazaárulással.
Az SPI bemutatója
