E heti rajongásunk tárgya Wes Anderson. A Tenenbaum, a háziátok rendezõjérõl van szó, a szomorú bohócok nagy barátjáról, aki állandó társulata élén sajátos világfájdalom-cirkuszával szórakoztatja hálás közönségét. Anderson régóta pedzegeti, hogy minden, ami jó volt, valahol a játszótér és az elsõ magömlés között veszett el félúton, most azonban kerek perec ki is mondja a Douglas Adamst is megcáfoló megoldást: 11 és fél. Anderson univerzumának Buster Keatonnal rokon lakói ugyanis mind ez után a varázslatos kor után vágyakoznak: akarva-akaratlanul is visszafelé menetelnek az idõben, hogy visszafoglalják matchboxgyûjteményüket, és búskomorságukat hátrahagyva újra õk lehessenek a homokozó büszke királyai.
Ezzel persze még távolról sem lepleztük le direktorunk trükkjét, amitõl ezek a világfájdalom-akrobaták újra meg újra behúznak a csõbe, dacára annak, hogy Tenenbaumék színrelépése óta a díszleteken kívül alig változott valami. Anderson nem is igyekszik leplezni, hogy ugyanabból az egyszerû, melodrámai anyagból dolgozik, az egykor szebb napokat látott, idõsödõ apa-figura magára és családjára találását meséli el, immár sokadszorra. A fõszenvedõt ezúttal Bill Murray, az Anderson-istálló örökös tagja alakítja: õ Steve Zissou, Cousteau kapitány pocakot eresztett, infantilis klónja, akit úgyszintén expedíciói és a mélytengeri kalandokat megörökítõ dokumentumfilmek tettek a világifjúság bálványává. Cousteau-val ellentétben azonban a mi Zissou-nk rosszul gazdálkodott a dicsõséggel, melybõl néhány róla elnevezett Adidas csukán és a legénység rikító piros egyensapkáin kívül nem sok maradt. Mi tagadás, a nézettségi versenyben elszenvedett kudarcok arrogáns pojácát faragtak hõsünkbõl, akinek mostanában igencsak rosszul alakulnak a dolgai: a szponzorok leléceltek, felesége a rivális bohóccal kavar, legjobb barátját pedig egy jaguárcápa fogyasztotta el a szeme láttára.
Mivel az új expedíció során (melynek tudományos célja a bosszú) egy férj nélküli, várandós újságírónõ és a kapitány korábban soha nem látott fia is csatlakozik a legénységhez, Anderson kényelmesen körbejárhatja a rivalizálás és az elmulasztott apai kötelességek témakörét. Kellemesen fanyar humorú tanmeséjének azonban éppen ez a kényelmesség a leggyengébb pontja, játékmesterünk ugyanis egyszerûen nem bír betelni pazar csodabogár-gyûjteményével. Hogy a mázlistája végül mégis levesz a lábunkról, az még csak véletlenül sem a terjengõs történetnek, hanem annak a mesterien kialakított játéktérnek köszönhetõ, melyben a gyilkos jaguárcápát üldözõ bohócsipkások kikacsintás nélkül közlekedhetnek a 11 és fél évesek fantáziavilága és az életszerû díszletek között. Anderson trükkje ismét bevált: a gyerekkönyvek lapjairól elszabadult jaguárcápa, a gigantikus gyerekszobára hasonlító tengerjáró és persze Bill Murray megviselt ábrázata sikerrel számolja fel az esetleges ellenállásokat. Egyedül talán csak az nem világos, hogy mi marad, ha a régi mókának végképp befellegzett.
Köves Gábor
Forgalmazza az InterCom
