Besorozták a szerb hadseregbe, részt vett az etnikai tisztogatásokban, megcsömörlötten dezertált, majd barátja meggyilkolásáért börtönbe került. Szerbiában járunk, 2004-ben: Lazar 10 év elteltével szabadul, otthonában azonban két boszniai menekült, egy anya és autista lánya fogadja. Goran Paskaljevic szerb filmrendezõ az 1998-ban forgatott Lõporos hordó sírva röhögtetõ balkáni kabaréja után, ír- és franciaországi kitérõkkel a háta mögött visszatért Szerbiába, hogy a Téli álomban lehangoló kórképet rajzoljon saját háza tájáról.
Magyar Narancs: Filmjének egyik hazai kritikusa megjegyezte, hogy a Téli álom láttán úgy tûnik, mintha elhagyta volna a humora, legalábbis korábbi filmjéhez, a fekete humorban bõvelkedõ Lõporos hordóhoz képest.
Goran Paskaljevic: A legfõbb különbség a Lõporos hordó és a Téli álom között, hogy az utóbbi kevert mûfajú film, a játék- és a dokumentumfilm határán mozog. Nem is szerepelnek benne olyan hazai filmsztárok, mint a Lõporos hordóban. Az volt a célunk, hogy a valóságot kutassuk fel. Amikor belekezdtem a filmbe, még fogalmam sem volt, hogy hová fog a dolog kifutni. Egyáltalán nem gondolkodtam külön mûfajokban vagy valamiféle receptben, ami szerint ennyi meg ennyi humort vagy valami más adalékot kellene hozzáadni a történethez. Mint mondtam, a valóságot akartuk feltérképezni, az pedig sajnos ilyen lehangoló képet fest, ezen nincs mit szépíteni. Az ábrázolásnak ezt a módját szándékosan választottam, ha pedig a szerkezetét nézzük, a Téli álom leginkább egy görög tragédiára hasonlít, és hát nem nagyon ismerek olyan görög tragédiát, ami happy enddel érne véget.
MN: Filmjének három fõszereplõje van: két felnõtt, akik komoly traumákat szenvedtek a háború alatt, és Jovana, az autista kislány. Miért volt fontos, hogy az autizmus ilyen hangsúlyosan jelenjen meg a történetben?
GP: Szükségem volt valamiféle párhuzamra, melynek segítségével ki tudtam fejezni, milyennek látom a szerb társadalom jelenlegi állapotát. Már a kezdetek során arra jutottam, hogy ami ma Szerbiában tapasztalható, sok szempontból hasonlít arra az állapotra, amit autizmusnak nevezünk. A késõbbiekben elkezdtem kutatni, mi is valójában ez a fejlõdési rendellenesség, találkoztam autizmussal élõ emberekkel, és így találtam Jovanára. Jovana saját magát játssza, illetve nem is ez a jó szó, merthogy õ nem játszik, hanem jelen van, annak, hogy filmben szerepelt, nincs is tudatában. Számára nem létezik különbség szerep és színész között, ezért is volt szükség arra, hogy a színészek és a szereplõk keresztnevei megegyezzenek. Amellett tehát, hogy a filmnek volt egy határozott története, fõleg Jovana jóvoltából sok rögtönzés és improvizáció is került a jelenetekbe. Ennek is köszönhetõ, hogy a politikai metafora egyre inkább személyes tragédiává változott, miközben persze a háttérben végig nagyon erõteljesen jelen vannak a társadalmi realitások. Eredeti helyszíneken forgattunk, így például az a menekülttábor is létezik, ahová a börtönbõl hazatérõ Lazar a film elején visszaviszi a lakásába beköltözött menekülteket.
MN: Hogyan határozná meg az autizmusnak azt a formáját, amelybe ön szerint a szerb társadalom sodródott?
GP: Azt értem ez alatt, hogy az elmúlt tíz év mindenfajta változásai ellenére az emberek teljesen magukba zárkózva élnek és gondolkodnak, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, s ugyanolyan ultranacionalista politikai erõket választanak, mint amilyenek a kialakult helyzethez vezettek. A filmnek november 25-én lesz a bemutatója Belgrádban, és nem lehet tudni, milyen lesz a fogadtatása. Elvégre Lazar, a fõszereplõ szerb katonaként részt vett az etnikai tisztogatásokban. Addig, amíg ezt a tényt, vagyis hogy a szerbek háborús bûnöket követtek el, a társadalom nem fogadja el, nehéz lesz kilábalni a jelen helyzetbõl. A második világháború után a német társadalomnak is hosszú idõre volt szüksége, míg fel tudta dolgozni a koncentrációs táborok tényét. A szerbeknek azonban gyorsabban kellene elfogadniuk az elkövetett bûnöket.
MN: Úgy tudom, a kilencvenes évek elsõ felében elhagyta Jugoszláviát. Távozásának volt köze a politikai helyzethez?
GP: Teljesen személyes okokból hagytam el az országot. Abban az idõben Amerikában forgattam a Valaki más Amerikája címû filmemet, aztán elváltam, ezután pedig egy új kapcsolat kedvéért Franciaországba költöztem. Tehát semmilyen gazdasági vagy politikai ok nem késztetett arra, hogy elhagyjam az országot. Nemsokára vissza is tértem, és otthon készítettem el a Lõporos hordót. Ezt követõen Írországban forgattam, idestova három éve pedig újra Belgrádban élek. Szerencsés dolog, ha az embernek néha lehetõsége van arra, hogy egy bizonyos távolságból szemlélje az eseményeket.
MN: Az ír forgatás hogyan jött össze?
GP: A film (How Harry Became a Tree - Magyarországon nem játszották a mozik - a szerk.) keletkezésének története érdekesen alakult: egy kínai történet ihletett megírására, a központi figurát viszont, ezt a gyûlölködõ, ellenségeskedést szító alakot, akit Colm Meaney játszik, Milosevicrõl mintáztam. Szerbiában azonban nem forgathattam, mert abban az idõben nyíltan kritizáltam a Milosevic-rezsimet, amiért a szerb sajtóban például hazaárulónak kiáltottak ki, így túl veszélyes lett volna Franciaországból hazatérnem. A filmet végül egy olasz producer ismerõsöm segítségével Írországban forgattam. Az eredetileg szerbekre írt történetet gond nélkül sikerült az ír viszonyok közé átültetni: az a feszültség ugyanis, amiben az írek több száz éve élnek, nagyon is hasonlít a mi helyzetünkhöz, s a két nép mentalitása is igen hasonló. Annak ellenére pedig, hogy mint mondtam, a fõhõst Milosevic ihlette, a filmet pedig egy kínai történet felhasználásával egy szerb készítette, az írek teljesen magukénak érezték, s úgy beszélnek róla, mint egy vérbeli ír filmrõl.
MN: Hogyan jutott el a film Szerbiába?
GP: Szerencsém volt, mert pont a Milosevic-rendszer bukásával egyidejûleg fejeztem be a forgatást, így a kész filmmel együtt térhettem haza.
MN: Sikere volt a filmnek Szerbiában?
GP: Nem mondhatnám. A kritikusok dicsérték, de a nyomába sem ért a Lõporos hordónak, ami hatalmas siker volt Szerbiában. Egy feliratos film Paskaljevictõl - nyilván ezt nehezményezte a közönség.
Köves Gábor
