A házasságom is tönkrement, még szerencse, hogy nem volt gyerek. A Miles-félékkel jobb vigyázni, a maguk csendes és rezignált módján mindig utaznak valamire: mondd csak szépen, mire akarsz lelejmolni? Az együttérzésem kell, vagy toleranciából adod fel a leckét? Kivételesen mégsem ilyen egyszerű az ábra, filmünk ugyanis -Milesszal az élén - feltűnően nem akar semmit. És a nem akarás mindig gyanús. Miles-nak barátja is akad: Jack, a régi cimbora, a nősülés előtt álló kivénhedt sorozatszínész, aki egyszer még utoljára kitombolná magát. Szoknyavadászatra és borkóstolásra lesz alkalom bőven, Jack és Miles hetes búfelejtésre indul Kalifornia festői borvidékeire. A kedélybeteg köpcös és az atlétatermetű infantilis - ilyen párosításról álmodozik az Ikrek óta Danny DeVito és Arnold Schwarzenegger, szerencsére azonban az az évtized már a múlté, amikor ők alakíthatták volna az egykori egyetemi szobatársakat. Mindamellett az ellentétek effajta előre megfontolt összepárosítása egy cseppet hatásvadásznak tűnik, ennyit azonban igazán elnézhetünk rendezőnknek, a forgatókönyvbe is bedolgozó Alexander Payne-nek, aki egész eddigi pályafutása során a csapott vállak és a visszeres lábak Anti-Hollywoodjában gyomlálgatott: készített vitriolos esettanulmányt az iskolai törtetőről (Gimiboszi), legutóbb pedig Nicholsonra (Schmidt története) aggatta egy kisnyugdíjas viseltes ballonkabátját, biztos, ami biztos alapon pedig egy lakókocsit is alátolt, hadd kerekedjen Amerikát átszelő road-movie a dologból. Ezúttal Kalifornia közigazgatási határain belül autózgatunk, az utastérben azonban nincsen egyetlen sztár sem, akibe belekapaszkodhatnánk, és nincs az a fene nagy igyekezet sem, hogy minden egyes szabálytalan arcberendezkedésű szereplőre vicces csodabogárként kelljen rácsodálkoznunk. Payne két, jobbára ismeretlen színésszel dolgozik, olyan kis-nagy emberekkel, akik nem lógnak ki a mögéjük festett tablóból. A két típus - a búvalbélelt, xanaxon élő örök vesztes és a gyermeklelkű, dromedár nőfaló - klasszikus vígjátéki párost alkot, s a színészek (Paul Giamatti és Thomas Haden Church) pontosan érzik, hogyan kell kijátszani az alkati eltérésekből adódó poénokat. Payne nem fél a poénoktól, attól, hogy egy-egy harsányabb jelenet a nagybetűs dráma rovására menne. Már csak azért sem kell ettől tartania, mert a Kerülőutakból hiányzik a nagybetűs dráma, köztes állapotok vannak csupán, melyekben egyszerre mutatkozik meg a szereplők kisszerűsége és méltósága. Ritkán tapasztalható filmes hadműveletről beszélünk: egy kétségkívül szórakoztató kisfilmről, melybe sikerült elbúj-tatni olyan pillanatokat, amiknél őszintébbet aligha találhat kamera. Tessék csak keresgélni, megéri!
Köves Gábor
Az InterCom bemutatója
