A címszereplő edukátorok tökös legények, akik az éjszaka leple alatt berlini luxusvillákba törnek be, hogy a bútorzat és a helyben talált nagy értékű élvezeti cikkek látványos átrendezésével hívják fel népnevelő missziójukra a tulajdonosok figyelmét. Bármennyire is vonzó azonban kétszemélyes privátforradalmuk, nem igazán világos, hogy mi hajtja ezt a két fiút, aki rég túlesett már a mutálás gyötrelmein, azokon az éveken tehát, amikor a lázadás része volt az alaptantervnek. Mozgatórugóik megértéséhez édeskevés a kissé megkésett Mátrix-hasonlat és a rendszerrel szembeni ellenvetések folytonos hangoztatása, megfelelő magyarázat híján azonban úgy festenek, mint a kívülállóságukat mezként viselő kalandorok, akik számára a forradalom egyike az adrenalinnövelő, divatos pótszereknek. A legjobb ürügye nem is az ifjú mozgalmároknak, hanem az alkalmi lakótársként közéjük furakodó leányzónak van a lázadásra, ő viszont nem azért kerül a képbe, hogy az ideológiák frontján erősítse a fiúkat, sokkal inkább azért, hogy érzelmi téren ugrassza össze őket.
Egy merész dramaturgiai húzásnak köszönhetően az ellentétek egy emberrablási akció során csúcsosodnak ki, egy félresikerült felforgató akció ugyanis a botcsinálta emberrablók szerepébe kényszeríti az immár hármasban garázdálkodó edukátorokat. A hegyekben búvóhelyet kereső forradalmárok ily módon testközelből vehetik szemügyre a gyűlölt elnyomók egyik mintapéldányát, aki nehézségeiket csak tetézi azzal, hogy beavatja őket '68-as forradalmi múltjának részleteibe. Az így keletkezett dilemmákkal aztán már nemcsak a megszeppent ifjúság, de maga a rendező sem tud mit kezdeni, s jobb híján féltékenységi kérdést kreál a forradalom ügyéből. Mire a hegyről sík vidékre érünk, már nemcsak a forradalomnak lőttek, de a mindeddig távolságtartó hangnemnek is. A díszes kompánia hirtelen hősökre és gonoszokra oszlik, ami csak megerősíti abbéli gyanúnkat, hogy hiteles lázadóportré helyett szimpatikus extrémsportolókról kaptunk hízelgő közelképet.
A Budapest Film bemutatója
