Szerencsétlenségére azonban épp Clint Eastwooddal találta magát szemben, aki már akkor bajnoka volt ennek a versenyszámnak, amikor a kis Scorsese bohó ifjúként rossz arcú és dühös antihősöket instruált New York válogatottan rossz hírű kerületeiben. Eastwood azonban egy cseppet sem csapodár lélek: akár rendez, akár játszik, évtizedek óta ugyanazt a megveszekedett dolgot műveli, amire bizonyos koron túl már csak emberbaráti szeretetből is illik rámondani, hogy klasszikus. Van tehát egy élő klasszikusunk, aki - hiszen ezért klasszikus - minden évben eljátssza-megrendezi nekünk az ókonzervativizmusban verhetetlen idős cserkészt, amiért - hiszen klasszikus - úgy tízévente egy csomó Oscar-díjat vihet haza.
A ring világában járunk, mely minden tekintetben ideális terep a régi vágású, szúrós tekintetű Eastwood-alteregók számára. A rendező maga alakítja a házias citromos pitéért és W. B. Yatesért egyaránt rajongó, nagy múltú bokszedzőt, akinek nem elég, hogy rossz a lelkiismerete, de mindezek tetejében még elvei is vannak. Frankie személyében megleltük tehát a sportolóeposzokhoz elengedhetetlenül szükséges első számú vesztest, s hogy örömünk teljes legyen, egyet fizet, kettőt kap alapon Clint mellé itt van nekünk Morgan Freemant is, aki a történet lakonikus hangon bölcselkedő narrátoraként és Frankie zsörtölődő harcostársaként egyszerre két ember munkáját is elvégzi. Sajnálatra azonban nem jut idő, azt amúgy is Maggie-nek tartogatjuk, aki nehéz gyermekkorával, éttermi maradékokból összekapart vacsoráival és pénzéhes, bunkó családtagjaival Dickens szegényei elől is elvinné a pálmát. A kötelező előjátékot követően (edző nem vállal lányt, de a lány nagyon akar) összevont szemöldökű indiánfőnökünk világklasszis bokszolót varázsol Maggie-ből, mivel azonban ennyiért még Eastwoodnak sem osztanak Oscart, jönnie kell az ex-NDK-s (!) bokszolónőnek, akit, ha nem mondják el legalább háromszor, hogy nemrég még a Potsdamer Platzon strichelt, bizony isten KGB-ügynöknek néztünk volna. Ezen a ponton Eastwood olyan bámulatos gyorsasággal veszíti el a humorérzékét, hogy az akár sportteljesítménynek is beillene. Az NDK vérszomjas kísértete akkora orvütést mér Amerika pajkos mosolyú reménységére, hogy a mindeddig tűrhetően muzsikáló underdog mese egyetlen szempillantás alatt változik át émelyítő melodrámává. Ami pedig ezután lélegeztetőgépestül, Yates-idézetestül és pitéstül következik, tényleg nem végződhetett mással, csakis az Oscarral.
Az FF Film és a UIP-Duna Film bemutatója
