Élő klasszikus

Clint Eastwood: Millió dolláros bébi

Film

Bár természetesen erős túlzás, hogy minden baromi hosszú és dögunalmas filmért jár az Oscar, azért Martin Scorsese sem okoskodott rosszul: a filmakadémia által megadott mennyiségi és minőségi mutatók alapján leforgatott mozijával (Aviator) tulajdonképpen már a zsebében tudhatta a kérdéses szobrot, a döntõ pillanatban aztán mégsem őt szólították a pódiumra. Pedig Scorsese az idén tényleg joggal hihette, hogy semmitmondó és korrekt látványosságokból eleget produkált már ahhoz, hogy végre neki álljon a zászló.

Szerencsétlenségére azonban épp Clint Eastwooddal találta magát szemben, aki már akkor bajnoka volt ennek a versenyszámnak, amikor a kis Scorsese bohó ifjúként rossz arcú és dühös antihősöket instruált New York válogatottan rossz hírű kerületeiben. Eastwood azonban egy cseppet sem csapodár lélek: akár rendez, akár játszik, évtizedek óta ugyanazt a megveszekedett dolgot műveli, amire bizonyos koron túl már csak emberbaráti szeretetből is illik rámondani, hogy klasszikus. Van tehát egy élő klasszikusunk, aki - hiszen ezért klasszikus - minden évben eljátssza-megrendezi nekünk az ókonzervativizmusban verhetetlen idős cserkészt, amiért - hiszen klasszikus - úgy tízévente egy csomó Oscar-díjat vihet haza.

A ring világában járunk, mely minden tekintetben ideális terep a régi vágású, szúrós tekintetű Eastwood-alteregók számára. A rendező maga alakítja a házias citromos pitéért és W. B. Yatesért egyaránt rajongó, nagy múltú bokszedzőt, akinek nem elég, hogy rossz a lelkiismerete, de mindezek tetejében még elvei is vannak. Frankie személyében megleltük tehát a sportolóeposzokhoz elengedhetetlenül szükséges első számú vesztest, s hogy örömünk teljes legyen, egyet fizet, kettőt kap alapon Clint mellé itt van nekünk Morgan Freemant is, aki a történet lakonikus hangon bölcselkedő narrátoraként és Frankie zsörtölődő harcostársaként egyszerre két ember munkáját is elvégzi. Sajnálatra azonban nem jut idő, azt amúgy is Maggie-nek tartogatjuk, aki nehéz gyermekkorával, éttermi maradékokból összekapart vacsoráival és pénzéhes, bunkó családtagjaival Dickens szegényei elől is elvinné a pálmát. A kötelező előjátékot követően (edző nem vállal lányt, de a lány nagyon akar) összevont szemöldökű indiánfőnökünk világklasszis bokszolót varázsol Maggie-ből, mivel azonban ennyiért még Eastwoodnak sem osztanak Oscart, jönnie kell az ex-NDK-s (!) bokszolónőnek, akit, ha nem mondják el legalább háromszor, hogy nemrég még a Potsdamer Platzon strichelt, bizony isten KGB-ügynöknek néztünk volna. Ezen a ponton Eastwood olyan bámulatos gyorsasággal veszíti el a humorérzékét, hogy az akár sportteljesítménynek is beillene. Az NDK vérszomjas kísértete akkora orvütést mér Amerika pajkos mosolyú reménységére, hogy a mindeddig tűrhetően muzsikáló underdog mese egyetlen szempillantás alatt változik át émelyítő melodrámává. Ami pedig ezután lélegeztetőgépestül, Yates-idézetestül és pitéstül következik, tényleg nem végződhetett mással, csakis az Oscarral.

 

Az FF Film és a UIP-Duna Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)