Rendszerint mindenféle recenziók és kritikák, olykor történelmi és kultúrtörténeti írások, elvétve interjúk szerzője.
Ha úgy vesszük, Benjamin Britten 1960-as Shakespeare-darabjával szerencséje van a magyar operaéletnek – és viszont. Már 1963-ban sor került a hazai bemutatójára, aztán a debreceni premiert jegyző Vámos László 1972-ben az Erkel Színházban is színpadra állította a művet.
„Fölléptél. Ez engem megujit, / Hogy a sorompók közt ketten állunk. / Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen / Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!” Ezzel a szakasszal zárta Egy fiatal íróhoz című 1845-ös versét Petőfi Sándor, s a beazonosítható címzett, Jókai Mór (azaz akkor még Jókay Móric) voltaképpen azóta is ott áll hajdani pápai diáktársa mellett.
A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együttérzés odalent a nézőtéren.
Csodakamasz és mintatanuló – e két ismertetőjegyét igazolta 1770-ben a 14 esztendős Mozart azzal a Milánó számára komponált opera seriával, amely most Marc Minkowski új stúdiófelvételén is felettébb meggyőző vizsgadarabnak bizonyul.
Ne hasonlítsuk össze az almát a körtével – szól a közhelyek egyik legordasabbika, amelynek valójában nem csak az alapvető érzéki késztetéseink, de a józan ész is ellentmond.
A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.
Miként azt már a címe is sejteti, a Lucrezia Borgia primadonnaopera: itt, ha ugyan nem is minden, de majdnem minden a díván múlik.
Jeles énekesnő, Anna Netrebko korának egyik kiemelkedő szopránja: őszintén megvallva, sokáig így tekintettem Szonja Joncsevára.
Oh, azok a mi szép, dicsőséges és egyértelmű történelmi bukásaink! Mennyi erőt meríthet belőlük még akár ma is a magyar történeti tudat, no meg kollektív áldozati önképünk! Ezzel szemben mennyire ellentmondásosak és kényelmetlenek a félig-meddig sikeres korszakok.
Jé, hát Elgar ilyet is tud? Minél őszintébb lehetett ez a rácsodálkozás, annál inkább pirulásra késztető is egyben, hiszen a Magyar Rádió zenei együtteseinek mindenszentek estéjén megrendezett koncertje egy deklarált fő művet kínált.
