László Ferenc

Pár héttel az Operaház várt és remélt újranyitása előtt tán nem indokolatlan azon a kérdésen merengeni, hogy vajon melyek egy nemzeti operakultúra létfontosságú alapelemei.

Kovács Adrián megírta a maga Don Giovanniját – Pierre Choderlos de Laclos levélregénye nyomán.

Majd’ két évvel az eredetileg tervezett dátumot követően, végre sor került Kristīne Opolais budapesti debütálására, vagyis paradoxonnal egybekötött áriaestjére.

Ha úgy vesszük, Benjamin Britten 1960-as Shakespeare-darabjával szerencséje van a magyar operaéletnek – és viszont. Már 1963-ban sor került a hazai bemutatójára, aztán a debreceni premiert jegyző Vámos László 1972-ben az Erkel Színházban is színpadra állította a művet.

„Fölléptél. Ez engem megujit, / Hogy a sorompók közt ketten állunk. / Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen / Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!” Ezzel a szakasszal zárta Egy fiatal íróhoz című 1845-ös versét Petőfi Sándor, s a beazonosítható címzett, Jókai Mór (azaz akkor még Jókay Móric) voltaképpen azóta is ott áll hajdani pápai diáktársa mellett.

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Csodakamasz és mintatanuló – e két ismertetőjegyét igazolta 1770-ben a 14 esztendős Mozart azzal a Milánó számára komponált opera seriával, amely most Marc Minkowski új stúdiófelvételén is felettébb meggyőző vizsgadarabnak bizonyul.

Ne hasonlítsuk össze az almát a körtével – szól a közhelyek egyik legordasabbika, amelynek valójában nem csak az alapvető érzéki késztetéseink, de a józan ész is ellentmond.

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Miként azt már a címe is sejteti, a Lucrezia Borgia primadonna­opera: itt, ha ugyan nem is minden, de majdnem minden a díván múlik.