László Ferenc

Kétszer kell bejönnie a színpadra, hogy egyszer bent legyen, szól a szépkorú színházi lekicsinylés, amelyet a Tosca alakítóira rendszerint nemigen lehet elhasználni.

Csődszag – regisztrálta 1945 áprilisában a bukás aromás légkörét a Szálasi-féle bagázs lemondott és már nagyban menekülő minisztere, akinek önigazoló és fontoskodó feljegyzései szintúgy ezt az átható ájert árasztják magukból mindmáig.

A Kaposfest egyszerre összművészeti és egynemű programja azt adta, amit a címe ígért, ám ezt a máskülönben oly dicséretes megfelelést ezúttal kísérhette némi sajnálkozás is.

A járványadatok ismeretében fölöttébb abszurd és érzéketlen dolog lenne Beethovent megtenni 2020 nagy vesztesének, de tény, hogy a komponista emlékéve jócskán megsínylette a (kultúr)élet leállását.

Félig színháztörténeti forrás, félig hírszerzési kuriózum, s egészében a kölcsönös meg nem értés nagy példatára: ez az OSA netes felületén böngészhetővé tett Hidegháborús színházi gyűjtemény, amely a Szabad Európa Rádió New York-i irodájának magyar színházi mappáját, valamint a rádió kutatóintézetének személyi aktáiból merített válogatást kínálja most megismerésre.

Habanerát énekelni, miközben udvarias, de azért látványosan unatkozó kollégák ülnek melletted a pódiumon – ezzel a merőben kényelmetlen és szinte lehetetlen feladattal indította az estjét Elīna Garanča.

„Zsidókák szerepelnek benne, fiúkák”, bő száz éve ily keresetlen tömörséggel jellemezte épp elkészült drámáját, a Lyon Leát Bródy Sándor, s mi tagadás, gyakorta a Hegedűs a háztetőn színreviteleiről is elegendő lehetne mindössze ennyit megállapítani.

Egy magyarországi Webber-bemutató nem is olyan régen még igazi színházi szenzációnak számított, most meg szinte alig észrevehetően csúszik el a Madách elsőségi érdemű premierje, méghozzá korántsem csupán amiatt, hogy az előadás az internetre kényszerült.

Minden tudományterületnek vannak hálatelt szívvel emlegetett hősei, akik közhasznú tevékenységükkel biztos alapot kínálnak mások vizsgálódásai számára.

Szerzője életében nem jutott el a bemutatóig, a saját századában nem játszották színpadon, bő két és fél század múltán mégis méltán tekinthetjük elevenen ható remekműnek: ez mind elmondható Rameau utolsó operájáról.

Lassan már ideje lenne jelezni: az élet igazságtalan. Sajnos még az istenáldotta nagy tehetségekkel szemben is.

Ezúttal a nyakazás nem marad el, ráadásul élőben nézhettünk végre egy operapremiert! A nagy francia forradalom idején játszódó, s a történeti hitelű címszereplőt és félig fiktív kedvesét a guillotine felé útnak indító Giordano-mű tehát visszatért a repertoárra, amelyről voltaképp nem is oly régóta hiányzott.