Ám mivel a profizmusa váltig példás, fegyelmezetten el is végezte kötelességét. Épp csak annyira ringatta a csípőjét, amennyire az Carmen szerepében elvárható, s épp annyi kifejezőerőt és szenvedélyt mozgósítva énekelt, hogy a közönség elkezdjen megfeledkezni északias szőkeségéről. Az utóbbi persze nem ment egészen könnyen, hiszen a koncertlátogató a szemével hall, vagy legalábbis a látottak alapján (is) dönt arról, hogy mit hallott. S e téren korunk egyik első számú Carmenje méltósággal cipeli a maga keresztjét: a hűvös kiszámítottság vélelmét, amelyet akárhányszor is cáfolt már meg a múltban, világsztári produkciójának befogadása kimondva-kimondatlanul mégis innen indul minden egyes előadásán.
Hogy aztán elsöprő többségünk menetrend szerint meghódoljon a lett mezzoszoprán hatalma előtt: az első részben Carmen-keresztmetszetet kínáló koncerten legkésőbb a Bizet-opera záró kettősét nézve és hallgatva. Garanča ugyanis a pódiumsterilitástól és a zanzahelyzettől messzire elemelkedő, feszítetten drámai szituációt teremtett a metsző közönyt és a megvetést elegyítő szólamformálásával, s alig egy pár takarékos játékgesztusával. Ebben jó partnere volt a remekbe szabott frakkot viselő Don José, vagyis Jonathan Tetelman: a fiatal énekes sötét árnyalatú tenorjával (és fotogén arcvonásaival) borítékolhatóan módunkban lesz majd meghitt ismeretséget kötni az elkövetkező években. Ahogyan keresni fogjuk Kostas Smoriginas felvételeit is, mert a litván Escamillóból csak úgy dőlt a hang: ilyen elemi erejű Torreádordalt élőben nemigen hallhattunk még Pesten.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
