A hazai operettkutatók vad hada ilyen hérosz gyanánt tisztelheti Bozó Pétert, aki 2013-ra összeállította és közzétette az 1860 és 1958 közötti magyarországi operettjátszás forráskatalógusát: minden idevágó mai és jövőbeli kutatás evidens kiindulópontját. Az oly informatív adatbázis után a kiváló zenetörténész most egy újabb, egészen másfajta, de éppily alapvető munkával gazdagította e téma irodalmát, amikor Jacques Offenbach budapesti recepciótörténetének áttekintésére vállalkozott. Fejezetek, áll a kötet címében a pontos és mégis rokonszenves understatementnek bizonyuló megjelölés, hiszen forrástanulmányainak sorával Bozó főirányait tekintve jószerint hiánytalan beszámolót kínál arról, hogy mit is kezdett Offenbachhal és műveivel a magyarországi zenés színházi közeg, no meg a színházi és zenei sajtó a kezdetektől az 1950-es évekig.
A kötet első fejezete előzékenyen és igen felvillanyozó módon még magát a recepció tárgyát, vagyis Offenbach párizsi működését állítja a középpontba, már itt is izgalmas kérdések (és felfedezésre érdemes művek) garmadáját felkínálva az olvasó számára. Ezek közül talán az a kérdés a legjelentékenyebb, amely az operett elnevezés tartalmi változékonyságát, illetve Offenbach darabjainak egészen különféle műfaji megjelöléseit firtatja: vagyis azt a kétirányú folyamatot, amellyel alkotók és befogadók/értelmezők nevet, azaz helyet kerestek egy új jelenség számára a második császárság fővárosában. E problematika felől tekintve az első fejezet szervesen kapcsolódik az immár magyarországi érdekű folytatáshoz, hiszen minálunk éppígy megoldandó feladatot jelentett e kulturális transzfer, az operett, illetve az Offenbach-életmű fogalmi és valóságos helyének kijelölése.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
