Opera

Kezében líra

Giordano: Andrea Chénier

Kritika

Ezúttal a nyakazás nem marad el, ráadásul élőben nézhettünk végre egy operapremiert! A nagy francia forradalom idején játszódó, s a történeti hitelű címszereplőt és félig fiktív kedvesét a guillotine felé útnak indító Giordano-mű tehát visszatért a repertoárra, amelyről voltaképp nem is oly régóta hiányzott.

Legutóbb 2007-ben jutott az Operaház színpadára új Andrea Chénier-produkció (Selmeczi György rendezésében), majd 2017 legvégén e mű koncertszerű előadásán lépett fel az Erkelben Anna Nyetrebko és mellőzhetetlen párja, a tenor Juszif Ejvazov. Mindezt persze nem az új bemutató elleni érv gyanánt említjük itt, hanem éppenséggel a víz-, tűz- és ütésálló slágerszámokban gazdag opera népszerűségét bizonyítandó. A közönség és az énekesek körében is tartósan kedvelt – Puccinival csakis a bajuszhossz tekintetében összemérhető – Giordano egyetlen igazi telitalálata.

 
Fotó: Nagy Attila

Az estét a slágeráriák megszólaltatásának kijáró várakozás és utóöröm hangulata uralta, a jóhiszemű öncsalások komplexuma mellett. Ez utóbbinak a szétszálazását részben a jó érzés nehezíti, elvégre az énekesi produkciók vagy a kórusteljesítmény megítéléséhez okvetlenül hozzá kell számítanunk az elmúlt bő esztendő nyilvánvalóan elbizonytalanító-romboló hatását. Ezzel számot vetve a főszereplőket értékelvén az első szó csakis az elismerésé lehet: a címszerepben László Boldizsár erőteljesen, sohasem takarékoskodva zengeti a vócsét, Sümegi Eszter (Maddalena) az áriájában és a zárókettősben is koncentráltan teszi érzékletessé legsajátabb művészi erényeinek készletét, Kálmándy Mihály pedig 14 év múltán is képes kiállásában és hangadásában egyaránt robusztus néptribunnak hatni a színpadon. Ámde hármuk közül úgy istenigazából csak a jeles baritonnak sikerül hiánytalanul kitölteni figuráját, a lakájból jakobinus népvezérré váló, majd önmagában és a forradalom valóságában is csalódó, s mindeközben viszonzatlanul szerelmes Gérard alakját. László Boldizsár ugyanis ezúttal feszültebbnek tűnt annál, semhogy árnyalásra és érdemi figurateremtésre gondolhasson, míg Sümegi Eszter olyannyira aggodalmasan vigyázott önmagára, a saját, több évtized munkájával felépített opera-énekesnői szerepére, hogy amellett már nemigen volt lehetősége egy önveszélyesen kockázatvállaló lányalakot is életre hívni. A szereplők sorából még rokonszenvező említést érdemel a friss hangú és átütően fiatal kisugárzású Megyimórecz Ildikó (Bersi), valamint a több szereppel is felruházott további közreműködők közül Szerekován János, aki igazán tenyérbe mászó besúgót állított elénk. A Kocsár Balázs által vezényelt zenekar időnként hangzó túlerőbe került, ennek érzékenyebb kalibrálását alighanem meghozzák majd az elkövetkező előadások.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk