Opera

Kezében líra

Giordano: Andrea Chénier

Kritika

Ezúttal a nyakazás nem marad el, ráadásul élőben nézhettünk végre egy operapremiert! A nagy francia forradalom idején játszódó, s a történeti hitelű címszereplőt és félig fiktív kedvesét a guillotine felé útnak indító Giordano-mű tehát visszatért a repertoárra, amelyről voltaképp nem is oly régóta hiányzott.

Legutóbb 2007-ben jutott az Operaház színpadára új Andrea Chénier-produkció (Selmeczi György rendezésében), majd 2017 legvégén e mű koncertszerű előadásán lépett fel az Erkelben Anna Nyetrebko és mellőzhetetlen párja, a tenor Juszif Ejvazov. Mindezt persze nem az új bemutató elleni érv gyanánt említjük itt, hanem éppenséggel a víz-, tűz- és ütésálló slágerszámokban gazdag opera népszerűségét bizonyítandó. A közönség és az énekesek körében is tartósan kedvelt – Puccinival csakis a bajuszhossz tekintetében összemérhető – Giordano egyetlen igazi telitalálata.

 
Fotó: Nagy Attila

Az estét a slágeráriák megszólaltatásának kijáró várakozás és utóöröm hangulata uralta, a jóhiszemű öncsalások komplexuma mellett. Ez utóbbinak a szétszálazását részben a jó érzés nehezíti, elvégre az énekesi produkciók vagy a kórusteljesítmény megítéléséhez okvetlenül hozzá kell számítanunk az elmúlt bő esztendő nyilvánvalóan elbizonytalanító-romboló hatását. Ezzel számot vetve a főszereplőket értékelvén az első szó csakis az elismerésé lehet: a címszerepben László Boldizsár erőteljesen, sohasem takarékoskodva zengeti a vócsét, Sümegi Eszter (Maddalena) az áriájában és a zárókettősben is koncentráltan teszi érzékletessé legsajátabb művészi erényeinek készletét, Kálmándy Mihály pedig 14 év múltán is képes kiállásában és hangadásában egyaránt robusztus néptribunnak hatni a színpadon. Ámde hármuk közül úgy istenigazából csak a jeles baritonnak sikerül hiánytalanul kitölteni figuráját, a lakájból jakobinus népvezérré váló, majd önmagában és a forradalom valóságában is csalódó, s mindeközben viszonzatlanul szerelmes Gérard alakját. László Boldizsár ugyanis ezúttal feszültebbnek tűnt annál, semhogy árnyalásra és érdemi figurateremtésre gondolhasson, míg Sümegi Eszter olyannyira aggodalmasan vigyázott önmagára, a saját, több évtized munkájával felépített opera-énekesnői szerepére, hogy amellett már nemigen volt lehetősége egy önveszélyesen kockázatvállaló lányalakot is életre hívni. A szereplők sorából még rokonszenvező említést érdemel a friss hangú és átütően fiatal kisugárzású Megyimórecz Ildikó (Bersi), valamint a több szereppel is felruházott további közreműködők közül Szerekován János, aki igazán tenyérbe mászó besúgót állított elénk. A Kocsár Balázs által vezényelt zenekar időnként hangzó túlerőbe került, ennek érzékenyebb kalibrálását alighanem meghozzák majd az elkövetkező előadások.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

A politikai kötődés volt a meghatározó a Városi Civil Alap pénzosztásánál

Jól látszódik, hogy a Városi Civil Alap támogatásainak megítélésénél fontos szerepe volt a politikai beágyazottságnak. A közpénzből kitartott szervezetekről készített gyűjtésünk második részében olyan alapítványokat és egyesületeket veszünk górcső alá, amelyek pontosan illeszkednek abba a politikailag elkötelezett hálózatba, amelyen keresztül az alap pénzei évek óta áramlanak.

Az örökmozgó

  • Molnár T. Eszter

A darab, legalábbis a leírása szerint a mobilitást tematizálja, az úton lét, a meg nem érkezettség generációs tapasztalatát. A fluid meghatározatlanság valóban végigkíséri az előadást, az egymás után sorakozó jelenetek feszültségét a többértelműség és a jelentések interferenciája táplálja.

Tokióban hazatalál

Álmos képű amerikai színész bolyong Tokió­ban… de ez nem Bill Murray kiégett cinikusa, ahogy a japán főváros sem az a neonban úszó, idegenül pislákoló metropolisz, mint az Elveszett jelentésben.

A juhász és a techno

Egyszer volt, hol nem volt, élt, éldegélt özvegy apjával és néma kisöccsével Észak-Macedónia térerőben fogyatékos hegyei közt egy szegény jörük juhászlegény (a jörükok egy Balkánon ragadt török népcsoport).

Kísérleti színész

A brit színész külföldön húsz éve folyamatosan műsoron lévő darabjában a cselekmény maga tökéletesen elsikkad az aktuálisan felkért színész egyéni drámája mellett. Ketten játszanak; egyikük állandó szereplő, a hipnotizőr – a magyar színpadon Bodor Géza –, a másik viszont előadásonként változik, aszerint, hogy az alkotók kit kérnek fel. Ezúttal Balázs Andreára esett a választás.

Aparegény PTSD-vel

Megosztó könyv, elutasítottságának mértéke attól függ, ki milyen mértékben kezeli tabuként a gyermek-szülő kapcsolatot a közösségi térben. Növeli az ellenérzések amplitúdóját, hogy az apa, akiről és akinek a betegségéről és haláláról a bejegyzések szólnak, a magyar kultúra ikonikus személyisége volt, és a róla kialakuló negatív kép a legenda lebontásával is jár.

Térbe írt emlékezet

A kiállítás az otthon alapélményét, érzelmi és fizikai dimenzióit járja körül. Az otthon mint az emlékezet tere jelenik meg, miközben a tárlat egyáltalán nem melankolikusan nosztalgikus, sőt az anyagot nézve a veszteség hidege is megérint.