Egy francia nyitány harmonikán, a C-dúr zenekari szvit szafoxonokon, a d-moll partita Chaconne-ja pedig mandolinon szólalt meg, s miközben mindahány muzsikus vitán felül hangszere mesterének bizonyult, azért e számokban mégis úgy érezhettük: a művek lelkéhez így nehezebb eltalálni előadónak és hallgatónak egyaránt. Noha a mandolinos Avi Avital például igazi virtuóz, s hozzá nagy lélek is, amit utóbb az e-moll szonátában fényesen igazolt is, Várdai István csellójátékával oly derűs összhangba kerülve. E ponton felszálló pályára állt a koncert, s ami a tisztán zenei és tisztán bachi produkciókat illeti, innentől meg is őriztük utazási magasságunkat. Igaz, a III. brandenburgi verseny lendületes megszólaltatását követően a vonóskart irányító hegedűs, Alexis Cárdenas kissé meghökkentő, részint folklorisztikus, részint improvizatív ráadást adott, saját ének- és füttyszavával kísérve. Majd a szünet után a D-dúr csellószvit következett Várdai Istvánnal és a Győri Balett táncosaival. A bachi úrfelmutatás itt Velekei László koreográfiájának és a díszletképszerűségnek is stabil, még csak nem is alá-, de éppenséggel mellérendelt elemévé vált. Jóllehet a mindent egyenlősítő gesztust szívből megadó Várdai varázslatos teljesítményéhez vajmi keveset tudtak hozzátenni a rokonszenves táncosok.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
