Egy francia nyitány harmonikán, a C-dúr zenekari szvit szafoxonokon, a d-moll partita Chaconne-ja pedig mandolinon szólalt meg, s miközben mindahány muzsikus vitán felül hangszere mesterének bizonyult, azért e számokban mégis úgy érezhettük: a művek lelkéhez így nehezebb eltalálni előadónak és hallgatónak egyaránt. Noha a mandolinos Avi Avital például igazi virtuóz, s hozzá nagy lélek is, amit utóbb az e-moll szonátában fényesen igazolt is, Várdai István csellójátékával oly derűs összhangba kerülve. E ponton felszálló pályára állt a koncert, s ami a tisztán zenei és tisztán bachi produkciókat illeti, innentől meg is őriztük utazási magasságunkat. Igaz, a III. brandenburgi verseny lendületes megszólaltatását követően a vonóskart irányító hegedűs, Alexis Cárdenas kissé meghökkentő, részint folklorisztikus, részint improvizatív ráadást adott, saját ének- és füttyszavával kísérve. Majd a szünet után a D-dúr csellószvit következett Várdai Istvánnal és a Győri Balett táncosaival. A bachi úrfelmutatás itt Velekei László koreográfiájának és a díszletképszerűségnek is stabil, még csak nem is alá-, de éppenséggel mellérendelt elemévé vált. Jóllehet a mindent egyenlősítő gesztust szívből megadó Várdai varázslatos teljesítményéhez vajmi keveset tudtak hozzátenni a rokonszenves táncosok.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
