Lemez

Verseny, társakkal

Beethoven – Complete Piano Concertos

Kritika

A járványadatok ismeretében fölöttébb abszurd és érzéketlen dolog lenne Beethovent megtenni 2020 nagy vesztesének, de tény, hogy a komponista emlékéve jócskán megsínylette a (kultúr)élet leállását.

Persze tudjuk, amúgy is minden egyes esztendő Beethovené a világ koncerttermeiben, s azért tavaly sem maradt el minden az évfordulóra szánt ünnepi vállalkozások közül. A Deutsche Grammophon például így is elkészíttette a zongoraversenyek összkiadását Krystian Zimermannal és Simon Rattle Londoni Szimfonikus Zenekarával. A felvételek közben természetesen a közösségi távolságtartás szempontjait is szigorúan szem előtt tartották, így a háromlemezes kiadványt hallgatva az lehet az egyik kézenfekvő alapkérdés, hogy vajon a hangzó végeredményből kiérezhető-e a szétültetés meg a plexifalak kényszermegoldása. Míg a másik okvetlenül választ igénylő kérdés valahogy így hangzik: kedveljük mi Krystian Zimermant, mármint úgy szívből, igazán?

Az utóbbi felvetésnél már csak azért is különösen indokolt az őszinte színvallás, mert a nagynevű lengyel zongorista nem szereplője a hazai koncertéletnek, és magyarországi megítélése legalábbis ambivalensnek nevezhető. Zimerman fellépett már Budapesten, még 1976-ban (egy évvel a varsói Chopin Nemzetközi Zongoraversenyen aratott szenzációs győzelmét követően), de azóta nem járt nálunk, így nincs is errefelé semminő kultusza, szemben Szokolovval vagy Koroljovval. S ha írtak is a pesti lapok az évek során a lemezeiről vagy a bécsi koncertjeiről, a beszámolókban az obligát elismerő szavakat többnyire olyan kitételek követték, mint például „unalmas”, „csalódás” vagy „ki­égett”. Ez ugyan a jelenleg 64 esztendős művésznek aligha szerzett álmatlan éjszakákat bázeli otthonában, ám e sorok íróját némiképp megzavarta. Mert akinek a játékát a most megjelentetett három lemezről pár hete újra és újra visszahallgatja, az sok mindennek elmondható, de unalmasnak és kiégettnek aligha. Letisztultnak, minden ütemben motiváltnak és (kissé régimódin) elegánsnak viszont annál inkább.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.