Persze tudjuk, amúgy is minden egyes esztendő Beethovené a világ koncerttermeiben, s azért tavaly sem maradt el minden az évfordulóra szánt ünnepi vállalkozások közül. A Deutsche Grammophon például így is elkészíttette a zongoraversenyek összkiadását Krystian Zimermannal és Simon Rattle Londoni Szimfonikus Zenekarával. A felvételek közben természetesen a közösségi távolságtartás szempontjait is szigorúan szem előtt tartották, így a háromlemezes kiadványt hallgatva az lehet az egyik kézenfekvő alapkérdés, hogy vajon a hangzó végeredményből kiérezhető-e a szétültetés meg a plexifalak kényszermegoldása. Míg a másik okvetlenül választ igénylő kérdés valahogy így hangzik: kedveljük mi Krystian Zimermant, mármint úgy szívből, igazán?
Az utóbbi felvetésnél már csak azért is különösen indokolt az őszinte színvallás, mert a nagynevű lengyel zongorista nem szereplője a hazai koncertéletnek, és magyarországi megítélése legalábbis ambivalensnek nevezhető. Zimerman fellépett már Budapesten, még 1976-ban (egy évvel a varsói Chopin Nemzetközi Zongoraversenyen aratott szenzációs győzelmét követően), de azóta nem járt nálunk, így nincs is errefelé semminő kultusza, szemben Szokolovval vagy Koroljovval. S ha írtak is a pesti lapok az évek során a lemezeiről vagy a bécsi koncertjeiről, a beszámolókban az obligát elismerő szavakat többnyire olyan kitételek követték, mint például „unalmas”, „csalódás” vagy „kiégett”. Ez ugyan a jelenleg 64 esztendős művésznek aligha szerzett álmatlan éjszakákat bázeli otthonában, ám e sorok íróját némiképp megzavarta. Mert akinek a játékát a most megjelentetett három lemezről pár hete újra és újra visszahallgatja, az sok mindennek elmondható, de unalmasnak és kiégettnek aligha. Letisztultnak, minden ütemben motiváltnak és (kissé régimódin) elegánsnak viszont annál inkább.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
