Opera

Díva és Társa

Puccini: Tosca

Kritika

Kétszer kell bejönnie a színpadra, hogy egyszer bent legyen, szól a szépkorú színházi lekicsinylés, amelyet a Tosca alakítóira rendszerint nemigen lehet elhasználni.

Voltaképpen már csak azért sem, mivel Pucciniék régi trükköt kijátszva úgy küldik be a színpadra mindenkori címszereplőjüket, hogy a szopránnak már előre halljuk a hangját a színfalak mögül. Anna Netrebko belépője most pláne még messzebbről indult: valahonnan a Müpa közönségforgalmi tereitől, a felfokozott budapesti várakozástól. A jelenkor primadonna assolutája ugyanis ma már szinte csak elvétve tapasztalható érdeklődést gerjesztett, s így a nézőtéren nemcsak Áder János és John Travolta jelent meg, de több hazai színész, operaénekes és karmester is, ami szinte példátlan koncerttermi tapasztalás.

Akkor aztán bevonul a pódiumra Netrebko. Nincs tökéletes vokális formában, de ezt egyáltalán nem muszáj észrevennünk. S ha netán mégis észleljük, hát a második felvonásra úgyis revideálnunk kell e vélelmünket. A művésznő ugyanis ekkorra időzítette a lehengerelés fázisát, olyan hőfokra felfűtve az alakítását, hogy nyilvánvalóvá válik: ide nemcsak praktikus szempontból, de művészi értelemben is indokolt visszafogottabb kiindulóponttól eljutni. Itt, majd a harmadik felvonásban igazán mindent megkapunk, amit a mai Netrebko megadhat nekünk: imponáló tudatossággal drámaivá átlényegített szopránját, a múltból gondosan megőrzött eszményi pianókat, a kitörések elemi erejét, s egészében annak a boldog tudatát, hogy dívát láthatunk magunk előtt. Valószerűtlen, vasárnapi lényt: olyasvalakit, akinek természetes alapállapota, hogy sok. Ettől még persze gondolhatjuk, hogy az énekesnő civilben mindössze kedvesen egyszerű, kissé harsány orosz hölgy, de fent a pódiumon a létezése egészen más dimenziót képvisel. Még olyankor is, amikor a koncertszerűnek hirdetett, de voltaképpen előadás-értékű Tosca sutaságai némi önkéntelen komikumot csempésznek a produkcióba.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.