Díva és Társa

Puccini: Tosca

Kétszer kell bejönnie a színpadra, hogy egyszer bent legyen, szól a szépkorú színházi lekicsinylés, amelyet a Tosca alakítóira rendszerint nemigen lehet elhasználni.

Voltaképpen már csak azért sem, mivel Pucciniék régi trükköt kijátszva úgy küldik be a színpadra mindenkori címszereplőjüket, hogy a szopránnak már előre halljuk a hangját a színfalak mögül. Anna Netrebko belépője most pláne még messzebbről indult: valahonnan a Müpa közönségforgalmi tereitől, a felfokozott budapesti várakozástól. A jelenkor primadonna assolutája ugyanis ma már szinte csak elvétve tapasztalható érdeklődést gerjesztett, s így a nézőtéren nemcsak Áder János és John Travolta jelent meg, de több hazai színész, operaénekes és karmester is, ami szinte példátlan koncerttermi tapasztalás.

Akkor aztán bevonul a pódiumra Netrebko. Nincs tökéletes vokális formában, de ezt egyáltalán nem muszáj észrevennünk. S ha netán mégis észleljük, hát a második felvonásra úgyis revideálnunk kell e vélelmünket. A művésznő ugyanis ekkorra időzítette a lehengerelés fázisát, olyan hőfokra felfűtve az alakítását, hogy nyilvánvalóvá válik: ide nemcsak praktikus szempontból, de művészi értelemben is indokolt visszafogottabb kiindulóponttól eljutni. Itt, majd a harmadik felvonásban igazán mindent megkapunk, amit a mai Netrebko megadhat nekünk: imponáló tudatossággal drámaivá átlényegített szopránját, a múltból gondosan megőrzött eszményi pianókat, a kitörések elemi erejét, s egészében annak a boldog tudatát, hogy dívát láthatunk magunk előtt. Valószerűtlen, vasárnapi lényt: olyasvalakit, akinek természetes alapállapota, hogy sok. Ettől még persze gondolhatjuk, hogy az énekesnő civilben mindössze kedvesen egyszerű, kissé harsány orosz hölgy, de fent a pódiumon a létezése egészen más dimenziót képvisel. Még olyankor is, amikor a koncertszerűnek hirdetett, de voltaképpen előadás-értékű Tosca sutaságai némi önkéntelen komikumot csempésznek a produkcióba.