Többségük körül csak lassan és apródonként alakul ki a lelkes elismerés légköre, a ritka szerencsések berobbanására azonban már jó előre, felemelt mutatóujjal hívják fel a közönség figyelmét a bennfentesek. Ahogyan az a fiatal norvég szoprán, Lise Davidsen esetében történt a 2010-es évek legvégén, a nyavalya kitörése előtti utolsó hónapokban. „Nem csupán egy hang, a hang”, „one-in-a-million voice”, csupa ilyesmit írtak akkor az énekesnőről, akinek még éppen sikerült a MET-ben debütálnia, majd tavaly márciusban egy londoni Fidelio-sorozatba is belekezdhetett. Ezt a szereplését a köz örömére előadás-felvétel is dokumentálja. Akárcsak 2019-es bemutatkozását a wagneri Zöld-dombon: a Tannhäuser Erzsébetjeként, Tobias Kratzer pukkasztó rendezésében. S jeléül annak, hogy Davidsen pályalendülete szinte feltartóztathatatlan, idén májusban már a milánói Scala is megvolt neki, no és persze megjelent az árialemeze a Deccánál, amelyen a Mark Elder vezényelte Londoni Filharmonikus Zenekar kíséretében énekel. Potomság.
A lemez mindenestől reprezentatív és portréjellegű, akár a hangszemélyiség sokoldalú bemutatása, akár a szerepkövetelés méltó ambíciója felől vizsgáljuk. Kitelt szépségű, gazdag és a kifejezőerőtől valósággal duzzadó, nagy hangot ismerhetünk meg, méghozzá abból a ritka fajtából, amely képes a kismilliószor hallott/előadott áriákat az egyszeri személyes megnyilatkozás szintjére emelni. Legyen szó akár Beethoven-koncertáriáról, akár a Parasztbecsület, többnyire mezzókra kiosztott Santuzzájának románcáról, akár Verdi-áriákról. Pedig már rögtön A végzet hatalma Leonórája és az Otello Desdemonája is két külön világ, még ha egyként a Maestro angyalainak sorából valók is. A 34 esztendős Davidsen ezt mind tudja, és ami a legmeglepőbb, mindenféle osztályelsői igyekezet és hibakerülő buzgalom akaratlan megsejtetése nélkül. Anna Nyetrebko, jó lesz vigyázni!
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
