Színház

Az ördög hegedűse

Stein–Bock–Harnick: Hegedűs a háztetőn

Kritika

„Zsidókák szerepelnek benne, fiúkák”, bő száz éve ily keresetlen tömörséggel jellemezte épp elkészült drámáját, a Lyon Leát Bródy Sándor, s mi tagadás, gyakorta a Hegedűs a háztetőn színreviteleiről is elegendő lehetne mindössze ennyit megállapítani.

Jerry Bock, Joseph Stein és Sheldon Harnick slágermusicalje úgy van kitalálva ugyanis, hogy sikeréhez az is bőven elég, ha az aktuális előadás megteremti az érzelmes sóletromantika hangulatát, és felmutat egy harsányan (ál)folklorisztikus anatevkai anzikszkártyát. Tán mondanunk sem kell, hogy ez a darab legnagyobb veszélye is.

Innen kiindulva rögvest járna is egy jutalompont Bozsik Yvette rendezésének (és koreográfiájának), merthogy az új operettszínházi előadás nem éri be az édes-búsan egzotikus couleur locale megteremtésének munkájával. A színpad közepén mindvégig ott látjuk Jákob, vagyis ez esetben inkább Tevje égbe nyúló lajtorjáját, de Khell Zsolt díszlete lemond a folklór mímeléséről, átengedve azt Berzsenyi Krisztina jelmezeinek. A címbeli fiddler pedig, Tevje darabindító szavaival ellentétben, nem a lehetetlenséggel határos zsidó lét jelképe gyanánt szerepel itt, hanem sokkal inkább a sors, sőt az ördög cselekménybonyolító hegedűseként.

Mi több, még néminemű kiszólásokat is megkockáztat az előadás, amelynek kezdetét ezúttal az orosz csendbiztos zordan figyelmező őrsétája jelzi. A nők tanulási vagy önálló döntési jogának említésekor kétszer is elhangzik a felháborodott megbélyegzés: „radikális!”, s ahogy az oroszok családiasan-kedélyesen elbirtokolják az épp elűzött zsidók tulajdonát, az erőteljesen felmutatott motívum. Csak hát e merész(kedő) gesztusok többsége idővel a rendezői önfelmentés látleletévé, illetve a vakjelzések kollekciójává áll össze, amely nem annyira az átgondolt és egységes koncepciót, hanem sokkal inkább annak hiányát rajzolja körül. S mégis, a Hegedűs a háztetőn egészében így is sikerültebbnek tetszik, mint Bozsik 2019-es Nagymező utcai János vitéze, vagy akár a Kiss B.-éra bármely másik nagyszínpadi bemutatója.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.