Jerry Bock, Joseph Stein és Sheldon Harnick slágermusicalje úgy van kitalálva ugyanis, hogy sikeréhez az is bőven elég, ha az aktuális előadás megteremti az érzelmes sóletromantika hangulatát, és felmutat egy harsányan (ál)folklorisztikus anatevkai anzikszkártyát. Tán mondanunk sem kell, hogy ez a darab legnagyobb veszélye is.
Innen kiindulva rögvest járna is egy jutalompont Bozsik Yvette rendezésének (és koreográfiájának), merthogy az új operettszínházi előadás nem éri be az édes-búsan egzotikus couleur locale megteremtésének munkájával. A színpad közepén mindvégig ott látjuk Jákob, vagyis ez esetben inkább Tevje égbe nyúló lajtorjáját, de Khell Zsolt díszlete lemond a folklór mímeléséről, átengedve azt Berzsenyi Krisztina jelmezeinek. A címbeli fiddler pedig, Tevje darabindító szavaival ellentétben, nem a lehetetlenséggel határos zsidó lét jelképe gyanánt szerepel itt, hanem sokkal inkább a sors, sőt az ördög cselekménybonyolító hegedűseként.
Mi több, még néminemű kiszólásokat is megkockáztat az előadás, amelynek kezdetét ezúttal az orosz csendbiztos zordan figyelmező őrsétája jelzi. A nők tanulási vagy önálló döntési jogának említésekor kétszer is elhangzik a felháborodott megbélyegzés: „radikális!”, s ahogy az oroszok családiasan-kedélyesen elbirtokolják az épp elűzött zsidók tulajdonát, az erőteljesen felmutatott motívum. Csak hát e merész(kedő) gesztusok többsége idővel a rendezői önfelmentés látleletévé, illetve a vakjelzések kollekciójává áll össze, amely nem annyira az átgondolt és egységes koncepciót, hanem sokkal inkább annak hiányát rajzolja körül. S mégis, a Hegedűs a háztetőn egészében így is sikerültebbnek tetszik, mint Bozsik 2019-es Nagymező utcai János vitéze, vagy akár a Kiss B.-éra bármely másik nagyszínpadi bemutatója.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
