László Géza

Rendben van, az ellenzék elszúrta: de hogyan jöhetett össze harmadszor is a kétharmad a Fidesznek? Hogy a fenébe kaphatott több szavazatot a győztes pártszövetség, mint 2014-ben? – kérdezik ma sokan.

2008. szeptember 16-án, kedden délután fél ötkor a Fehér Ház Roosevelt termében az Egyesült Államok elnöke és alelnöke Hank Paulson pénzügyminisztert és Ben Bernankét, a jegybank szerepét betöltő Fed elnökét hallgatják éppen. A hangulat roppant fagyos. „Hogyan jutottunk ide?” – kérdezi George W. Bush, egy nappal a Lehman Brothers összeomlása és az amerikai tőzsde nyolcvan éve nem látott árfolyamzuhanása után. Majd: „Mit kéne tenni ezek után Amerika legnagyobb biztosítótársaságával, a csőd felé rohanó AIG-vel?”

Sydney operaházát, az egymás fölé hajló kagylókra emlékeztető formát mindenki ismeri. Nehéz nem lelkesedni az épületért. Arra viszont már kevesen emlékeznek, hogy négy helyett tizenöt évig építették, és épp tizenötször annyiba került, mint amit eredetileg rászántak. (Állítólag az akusztikája is pocsék lett.)

A magyar gazdaságpolitika elmúlt hét évének különleges fejezete a különadók története. Ha néhány év múlva a mondoshawanok eljönnek, mert baj lesz, és Lilu elkezdi visszapergetni a magyar gazdaság filmjét, itt még ő is hosszabban elidőzik majd. Már a kiinduló helyzet értelmezése sem lesz egyszerű, hiszen a mostani – szuperlatívuszokban nem szűkölködő – kormánypárti értékelések kiindulópontja az, hogy 2011-ben tragikus volt a helyzet, durván félezer milliárdos hiányt kellett kezelni.

Évről évre egyre többet tudunk arról, milyen szörnyű dolgokkal etetnek és itatnak minket a konyhai kémia mágusai, így amikor 2011-ben felbukkant a csipszadóról szóló javaslat (rendes nevén „népegészségügyi termékadó”, avagy Neta), nem is tűnt elrugaszkodott ötletnek. Ahogy a miniszterelnök azon intése sem, hogy „aki elvesztegeti egészségét, annak jobban hozzá kell járulnia az egészségügyi rendszer fenntartásához”. Még akkor sem, ha az élelmiszerek káros összetevőinek adóztatásáról a szakmai viták finoman szólva még nem jutottak nyugvópontra: a „zsíradóról” (általában fat tax néven emlegetik ezt az adónemet) közgazdasági, szociálpolitikai és egészségügyi szempontok és érvek kergetik egymást.

Gyakran halljuk mostanában, hogy nemsokára eltűnik az életünkből a készpénz. Nem a jól bevált papírdarabokkal fogunk fizetni, hanem kártyával vagy a fintech cégek újabb és újabb elektronikus megoldásaival.

Az elmúlt években annyira lekötöttek minket a második Orbán-kormány váratlan ötletei, hogy az olyan távolinak tűnő kérdésekről, mint a szabályozás minősége, alig beszélünk.

A velünk együtt induló csehek már felzárkózni látszanak az európai élmezőnyhöz: Sova doktor kórháza a város szélén jobban teljesít.

Miért kellenek nekünk az exportsikerek, és miért költünk erre ennyit?

Annak nagyon lehet örülni, amikor egy meg egy az több mint kettő. A szinergia a kémiában, a biológiában vagy a vállalati stratégiában is bűvszó: általában akkor kerül elő, amikor meg vagyunk győződve arról, hogy két dolog összekapcsolásából több jön ki, mintha külön élnék tovább az életüket. Van, mondjuk két szer, ami külön-külön nem hat, de ha összekeverik, elmulasztja a fejfájásomat. Vagy van két vállalat, melyek összegyúrásából egy sokkal sikeresebb jön létre.

Az elmúlt hetekben az autóipar nemzetközi slágertémája a Volks­wagen és annak két, de valójában egy beszállítója közötti háború volt. A beszállító a szarajevói központú Prevent csoport, amelynek tulajdonosa a gazdag boszniai Hastor család. A Prevent az elmúlt években újabb és újabb akvizíciókkal globális vállalattá vált, több mint 13 ezer embert foglalkoztat világszerte, 36 telephelyen. A kapcsolatuk majd 40 éves a VW-csoporttal, ezért is lepett meg sokakat, hogy a konfliktus odáig fajult, hogy hat helyen le kellett állítani a Golf és a Passat gyártását, 28 ezer foglalkoztatottat kényszerszabadságra kellett küldeni, és Alsó-Szászországban első számú közellenség lett a Hastor család.

2010 után a kormány nekilátott rendet tenni a munka világának méltatlanul elhanyagolt peremvidékein is.