László Géza

Donald Trump idén januártól 30 százalékos vámot vetett ki a napelemekre és a mosógépekre, márciusban pedig az Egyesült Államokba importált acélipari termékek kaptak 25, az alumíniumtermékek pedig 10 százalékos tarifát. Nem sokkal ezután Washington 50 milliárd dollárnyi kínai termékre szabott ki vámot. A célba vett országok sem hagyták annyiban: ők is tarifákat emeltek, pár napja pedig újabb amerikai lépésekről kaptunk hírt.

Magyarországon, mint tudjuk, megkezdődött a kereszténydemokrácia építése – s mikor máskor, mint az új kezdet emelkedett pillanataiban bukkant fel ismét a kiskereskedelmi egységek vasárnapi kötelező zárvatartásának gondolata.

Megint Rejtőt hallgatok a kocsiban: a Három testőr Afrikában után most épp a Piszkos Fred közbelép megy. A nagy röhögésből magamhoz térve azon merengek, miért tetszik nekünk ez a szöveg még ma is. Lehet, hogy a poénokon és a nosztalgián túl van valami aktuális Fülig Jimmy, Csülök és a többiek történeteiben? Tulajdonképpen miről szólnak Rejtő Jenő rongyosra olvasott könyvei?

Rendben van, az ellenzék elszúrta: de hogyan jöhetett össze harmadszor is a kétharmad a Fidesznek? Hogy a fenébe kaphatott több szavazatot a győztes pártszövetség, mint 2014-ben? – kérdezik ma sokan.

2008. szeptember 16-án, kedden délután fél ötkor a Fehér Ház Roosevelt termében az Egyesült Államok elnöke és alelnöke Hank Paulson pénzügyminisztert és Ben Bernankét, a jegybank szerepét betöltő Fed elnökét hallgatják éppen. A hangulat roppant fagyos. „Hogyan jutottunk ide?” – kérdezi George W. Bush, egy nappal a Lehman Brothers összeomlása és az amerikai tőzsde nyolcvan éve nem látott árfolyamzuhanása után. Majd: „Mit kéne tenni ezek után Amerika legnagyobb biztosítótársaságával, a csőd felé rohanó AIG-vel?”

Sydney operaházát, az egymás fölé hajló kagylókra emlékeztető formát mindenki ismeri. Nehéz nem lelkesedni az épületért. Arra viszont már kevesen emlékeznek, hogy négy helyett tizenöt évig építették, és épp tizenötször annyiba került, mint amit eredetileg rászántak. (Állítólag az akusztikája is pocsék lett.)

A magyar gazdaságpolitika elmúlt hét évének különleges fejezete a különadók története. Ha néhány év múlva a mondoshawanok eljönnek, mert baj lesz, és Lilu elkezdi visszapergetni a magyar gazdaság filmjét, itt még ő is hosszabban elidőzik majd. Már a kiinduló helyzet értelmezése sem lesz egyszerű, hiszen a mostani – szuperlatívuszokban nem szűkölködő – kormánypárti értékelések kiindulópontja az, hogy 2011-ben tragikus volt a helyzet, durván félezer milliárdos hiányt kellett kezelni.

Évről évre egyre többet tudunk arról, milyen szörnyű dolgokkal etetnek és itatnak minket a konyhai kémia mágusai, így amikor 2011-ben felbukkant a csipszadóról szóló javaslat (rendes nevén „népegészségügyi termékadó”, avagy Neta), nem is tűnt elrugaszkodott ötletnek. Ahogy a miniszterelnök azon intése sem, hogy „aki elvesztegeti egészségét, annak jobban hozzá kell járulnia az egészségügyi rendszer fenntartásához”. Még akkor sem, ha az élelmiszerek káros összetevőinek adóztatásáról a szakmai viták finoman szólva még nem jutottak nyugvópontra: a „zsíradóról” (általában fat tax néven emlegetik ezt az adónemet) közgazdasági, szociálpolitikai és egészségügyi szempontok és érvek kergetik egymást.

Gyakran halljuk mostanában, hogy nemsokára eltűnik az életünkből a készpénz. Nem a jól bevált papírdarabokkal fogunk fizetni, hanem kártyával vagy a fintech cégek újabb és újabb elektronikus megoldásaival.

Az elmúlt években annyira lekötöttek minket a második Orbán-kormány váratlan ötletei, hogy az olyan távolinak tűnő kérdésekről, mint a szabályozás minősége, alig beszélünk.

A velünk együtt induló csehek már felzárkózni látszanak az európai élmezőnyhöz: Sova doktor kórháza a város szélén jobban teljesít.

Miért kellenek nekünk az exportsikerek, és miért költünk erre ennyit?