Széttárják a karjukat: nem értik, kik és miért szavaztak a nyertesekre. Nem látják az emberek a korrupciót, az oktatás és az egészségügy állapotát, ilyen könnyen bedőlnek a kormánynak? – hitetlenkednek. Valamiféle hit, érzület, a kormánypropaganda vagy a félelem legyűrte a személyes érdekeket is?
Vagy mégsem ez történt – és éppen hogy a személyes érdekek léptek működésbe?
*
A következőkben, ha mégoly elnagyolt adatok és számok alapján is, de abból indulok ki, hogy az emberek jelentős része komolyan vette az egyfordulós választást: végiggondolták, mit adott nekik ez a kormány és mit remélhetnének az ellenzéktől, meghallgatták a számukra fontos emberek véleményét – s végül az érdekeik alapján ikszeltek.
A magyar társadalom gyengén szervezett – kevés az olyan alulról jövő kezdeményezés, amely megfogan, s valamilyen önkéntes szervezet formájában folytatódik. Kisszámú érdekképviselet él, gyenge a civil mozgalom, néhány klub, önképzőkör, helyi kultúraőrző egyesület működik csupán. A rendszerváltás után ezek a közösségek nem fejlődtek fel: sem pénz, sem lelkesedés, sem idő nem jutott rájuk elég. Egyházaink is panaszkodtak: fogy a hívő és a pap is.
A Fidesz viszont 2010 után komoly erőfeszítéseket tett ezeknek a helyi közösségeknek és a működő egyházaknak a megnyerésére. Megvették őket? Ez egyoldalú és félrevezető válasz lenne. De a nagy, majd (némi spéttel) a kisebb egyházak támogatása az elmúlt nyolc évben jelentősen nőtt, infrastruktúrájuk fejlesztése szemmel látható – s akinek ez kevés lett volna, annak a hódmezővásárhelyi plébános két hónapja precízen be is számolt a rég nem látott pénzbőségről. Az oktatás átalakítása és egy sor egyéb intézkedés bevonta őket a közügyekbe és újraértelmezte a feladataikat. Ebben a bizonytalan, nagy társadalmi és gazdasági átalakulás utáni korban az egyháznak fontos szerepe lett a helyi társadalom életében, különösen vidéken. Ma Magyarországon durván egymillió ember jár havonta legalább egyszer templomba, s ebből – ha korát, szavazási hajlandóságát és az utolsó napok mozgósítását is figyelembe vesszük – vélhetően 620–700 ezer elment szavazni is. Márpedig ők valószínűleg nagy arányban a kormánypártok közülük való jelöltjeire szavaztak. A fideszesek szinte kivétel nélkül aktívak a helyi egyházi közösségekben. Az egyházak jelentős foglalkoztatókká is váltak, hiszen az egyházi fenntartású iskolák száma megháromszorozódott nyolc év alatt. Itt már erős egzisztenciális kitettség is munkálhatott a pártválasztásnál.
Továbbá. Magyarországon a közalkalmazottak és köztisztviselők száma 840 ezer. Sokaknak közülük egyáltalán nem volt mindegy, mi következik a választások után, s erősen tarthattak a kormányváltástól. E csoportba sorolhatjuk a mintegy húszezer vezető beosztású kormány- és köztisztviselőt, valamint a közvetlen beosztottaikat, aztán az életpálya-modellek kiemelt kedvezményezettjeit – szavazó korú családtagjaikkal együtt 100–200 ezer emberről beszélünk, akiknek a körében szintén jóval magasabb lehet a Fidesz támogatóinak aránya, mint az országos átlag. És ne feledkezzünk meg az állami és önkormányzati cégek felső- és középvezetőiről és családtagjaikról sem!
Ma legalább 300–400 ezer szavazásra jogosult honfitársunk napi megélhetése függ a közmunkától. A rendszer működését többször bírálták az ellenzéki pártok, így senkinek sem lehetett kétsége, hogy ha ők győznek, változás lesz. Pedig a közmunka a szegregátumokban, a hátrányos helyzetűek körében ma már karriercél. Az érintettek kiszolgáltatottsága nem is kérdéses. Mozgósításuk nem lehetett egyszerű, de láthatóan kiválóan sikerült: a kelet-magyarországi körzetekben – ahol sok a közmunkás – jelentősen erősödtek a kormánypártok 2014-hez képest.
A határon túli levélszavazókról is érdemes szólni: ők a 2010 előtti kormánypártokban azokat látják, akik cserbenhagyták őket. Most dől arrafelé a pénz. A Fidesz sokat foglalkozik velük, néha túl sokat, viszont egyetlen ellenzéki pártnak sem volt épkézláb üzenete a számukra. Ezeknek a szavazóknak a száma közel megduplázódott 2014-hez képest – a mozgósítás működött –, és mind a Fideszre szavazott. Háromszázezer ember. Ők valószínűleg keveset tudnak a NER árnyoldalairól, s ha el is jutnak hozzájuk a hírek, akit zavar a rendszer, valószínűleg inkább nem szavaz. A frissen betelepült magyarok és külföldiek túlnyomó többsége előtt sem volt kérdés, kinek köszönhetik az állampolgárságot: ha elmentek szavazni, tudták, hova kell az ikszet húzni. Néhány körzetben, úgy tűnik, ennek is volt jelentősége.
Vannak olyan ágazatok, ahol a miniszterelnök személyes elkötelezettsége mindent visz. Csak néhány példa: futball, turizmus, mezőgazdaság. Ezek ugyan a GDP csekély részét adják, de annál több ember személyes egzisztenciáját biztosítják. Az életjáradékot élvező sportolóktól a tao-rendszer haszonélvezőin át a borászokkal, vendéglátókkal ápolt politikusi barátságokig erős kormánypárti elkötelezettségek születtek. Ez a szavazói réteg is százezres nagyságrendű.
Számos jól tájékozott vállalkozó – és a családja – is választhatta végül a Fideszt. A NER-lovagok, beszállítóik, tanácsadóik körében ez természetesen egy percig nem lehetett kérdés. De az e körön kívüli, egykor szocialista kötődésű vagy pártokon kívül álló vállalkozó is megtalálhatta a számítását a mostani konjunktúrában: az építőiparban, az élelmiszeriparban vagy más, most éppen jól futó területen aktív cégek tulajdonosai, vezetői is szavazhattak a folytatásra – ha némi habozás után is.
S ha a pőre érdekek felől közelítjük ezt a szavazást, nem szabad megfeledkeznünk az egykulcsos személyi jövedelemadó nyerteseiről sem. A legfelső jövedelmi decilisbe tartozó keresők családi kasszájából több millió forintot is kivehetne a második kulcs bevezetése – és máris félmillió olyan szavazóról beszélünk, akinek személyes érdeke a kormányváltás ellen szólt. Aki közülük rendszeresen hordja a vécépapírt az iskolába, esetleg eltöltött egy hetet a János-kórház kettes belosztályán, talán elbizonytalanodott; de nem vitás, hogy e csoport számára legalább egy erős anyagi érv létezett a kormánypártok támogatására.
A munkajövedelemmel rendelkező családosok támogatása még a középosztály pozitív megszólításánál is világosabb kormányprioritás volt az elmúlt nyolc évben, és az lesz a jövőben is. Amikor 2010 után lefaragták a szociális juttatásokat, e csoport helyzete nemhogy nem romlott, de a családi adókedvezmények révén egyértelműen javult. Több mint 200 ezer családban nevelődik kettőnél több gyermek – ez pedig már újabb több százezer szavazópolgár, akiknek egzisztenciálisan egyáltalán nem volt mindegy, mi történik április 8-án.
Az átfedések kiszűrésével is bátran mondhatjuk: éppenséggel akadna több mint kétmillió ember, akik esetében a voksolásnál a család vagy a közösség erős érdeke volt a kormánypártok támogatása. Márpedig a polgártársaikkal és az intézményekkel szemben egyaránt bizalomhiányos, a korrupciót az élet részének tekintő és erősen állampárti magyarok számára ez a szempont döntő lehetett a jelenlegi egyfordulós és torz választási rendszerben. És jól tudom: pusztán az ilyen érdekek számbavételével bajosan kaphatunk kimerítő magyarázatot a választások eredményére. De ahogy e szándékosan egyoldalú írás végére érek, óhatatlanul új kérdés fogalmazódik meg bennem: hol volt lukas a kormánypárti érdekek rendszere annyira, hogy Budapesten nyerni tudott az ellenzék?
