A Medgyessy-féle jövedelempolitikai ígéretözönhöz és a 2010 utáni drasztikus kormányakciókhoz képest ez a politikai termék ma már kifejezetten lájtosnak tűnik. És nem volt haszontalan sem: sok jó kezdeményezés indult el akkoriban, köztük a hosszú távú megtakarításokat segítő lakástakarékok. (Azok a lakástakarékok, amelyeket tizennyolc év után épp tavaly ősszel végeztek ki, alig egy hét alatt.) De vajon miért és hogyan vált ilyen fontos gazdaságpolitikai üggyé a lakástámogatás az elmúlt húsz évben?
Az első Orbán-kormány annak idején nem csak politikai célok miatt nyúlt ehhez a témához. A 90-es évek végére a lakásépítés mélypontra került Magyarországon, és a korábbi állami támogatások is kifutottak ekkorra. A bankok, sőt, a lakosság is óvatosan mozgott a lakásfinanszírozás ingoványos terepén: senki sem akart fölöslegesen kockáztatni. Lépni kellett – és a lakásprogram kamattámogatásai épp ebből a finanszírozási csapdából húzták ki a társadalmat. A párhuzamosan induló bérlakásprogram és panelprogram is alapvetően jó ötlet volt.
Az már kevésbé, hogy túl magasra emelték a hitelkorlátot, és indokolatlan volt a használt lakás vásárlásának támogatása is; a kiskapuk pedig lehetővé tették például azt, hogy családtagok egymás közt támogatással adják-vegyék a lakást. A program egyértelműen a magasabb jövedelműeket hozta előnyös helyzetbe – a kérdés szakértője, Hegedűs József közgazdász becslése szerint a támogatások 60 százaléka a társadalom legjobban kereső 20 százaléka tagjainak jutott. De pont ez volt a kormány politikai célja is: nem akartak ők mindenkit boldoggá tenni. Ez legalább annyira egyértelmű volt, mint amennyire érthetetlen az, hogy 2003-ban a szocialisták miért nem állították le nyomban ezt a nagyon drága rendszert, és jöttek elő egy újjal. Ha akkor az új körülményekhez igazodó támogatási programot indítanak el, nemcsak a szavazóiknak küldtek volna világos üzenetet, de a devizahitelezés sem robbant volna ekkorát. De térjünk inkább vissza a kiinduló kérdéshez!
A lakástámogatás szépsége az, hogy nemcsak szavazatot hozhat, hanem a nemzetgazdaság mutatói is javulnak tőle: az új lakáskereslet kihasználatlan építőipari kapacitásokat, új munkaerőt von be az ágazatba. A 2000-es évek elején mindebből bőven állt rendelkezésre. 2003-ban a GKI merész előrejelzése egységnyi kamattámogatástól ötszörös termelésnövekedést várt. A legutóbbi válság idején az Egyesült Államokban több tanulmány született a költségvetési többletkiadások növekedési hatásairól, és bár egyik sem tudott ezt még csak megközelítő szorzót sem kimutatni, valószínűleg Magyarországon is szépen hatott a lakástámogatás a GDP-re. Ezt a lakásépítők érdekvédői, lobbistái nem is mulasztották el a politikusok figyelmébe ajánlani.
Azt is érdemes végiggondolnunk, hogy valójában kik építik a lakásokat. Itt nem csak az a száz nagy építőipari cég és beszállítóik bukkannak fel, amelyeknek a nevét a megaprojekteknél hallhatjuk, és amelyek miatt a székesfehérvári polgármester a minap kifakadt, mondván, hogy már egy rendes ajánlatot sem képesek adni – tényleg nehéz lehet a versenyeztetést így jól dokumentálni. A lakásépítésben sok kis és közepes méretű vállalkozás is fut. A 2000-es években szinte mindenhol kialakult az a kör, amelynek tagjai bejáratosak voltak az önkormányzatok építési osztályára, és mind gördülékenyebben működtek együtt a helyi politikával. Magyarországon 2008-ban mintegy százezer építőipari vállalkozás működött – minden száz lakosra jutott egy! –, s ezek a feketefoglalkoztatást is beleszámolva több mint 400 ezer embernek adtak munkát.
A lakásépítés nem űrtudomány, józan ésszel és kellő vállalkozói érzékkel, no meg jó kapcsolatokkal viszonylag könnyen jöttek a sikerek. Akkor is, amikor a bankok az olcsó devizahiteleket szórták két kézzel. A Kánaán csak a második Orbán-kormány első éveiben, a válság mélypontján ért véget, amikor elapadtak az uniós támogatások, és már az embereknek sem volt pénzük lakásra. Emlékszem, minden második Uber-sofőr, akivel 2014-től összefutottam, építőipari vállalkozó volt. A helyi politikusok eközben elkeseredetten lobbiztak a miniszterelnöknél valamilyen megváltásért. És jött is a csok.
A lakástámogatások a keresleti, azaz lakossági oldalon is politikai szempontból fontos körnek szóltak és szólnak ma is. Az alapvetően anyagias, családcentrikus magyar társadalom szinte minden csoportja számára kiemelt cél a saját lakás, a Fidesz pedig vagy két évtizede már világossá tette, őt a középosztály érdekli. A többieknek ellátják a sebeit, de ennyi.
A lakástámogatásokkal a 2018-as választások előtt az egyre hierarchikusabb társadalmi hálózatokban fontos szerepet betöltő kör szimpátiáját akarták megnyerni. Ezen emberek szavazata is fontos, de fontosabb, hogy iránymutatást adnak a többieknek; ahogy a kínálati oldalon érdekelt építőipari vállalkozások is a helyi politikai elit elvárásainak hű közvetítői lettek. És ne felejtsük el: az idei is választási év! Nem is csoda, hogy az építőipar csúcsra jár: a vállalkozások számában tavaly utolértük a 2008-as szintet, és az iparág növekedési üteme 2017–2018-ban nálunk volt messze a legmagasabb az EU-ban. Az extenzív növekedés forrásai ugyanakkor kimerülőben vannak: a munkaerőhiány – az MNB adatai alapján – már a vállalatok kétharmadának okozott a tavalyi első fél évben gondot, és ez az arány csak nő. Az új lakások iránt a kereslet ugyan dinamikusan nőtt még tavaly, de a kiadott építési engedélyek száma 9 százalékkal csökkent júliusig, és ez az adat korábban is jól jelezte előre a trendváltozást. Az áfaemelés belengetése és a lakástakarékok állami támogatásának megszüntetése arra utal, hogy a kormány az embereket arra akarja ösztönzi, hozzák előre lakásberuházásaikat. Így próbálják a következő egy-két évben fenntartani a lakáspiaci konjunktúrát. A csok ráadásul erős fideszes politikai márka, amelynek az idén is fénylenie kell a haza derűsen kéklő egén. A sorosozás szégyenletes politikai terméke mellett jól jön majd a propagandagépezet számára ez az egész normális téma is.
