László Géza: Visszajátszás

Protekcionizmus rosszkor

Egotrip

Donald Trump idén januártól 30 százalékos vámot vetett ki a napelemekre és a mosógépekre, márciusban pedig az Egyesült Államokba importált acélipari termékek kaptak 25, az alumíniumtermékek pedig 10 százalékos tarifát. Nem sokkal ezután Washington 50 milliárd dollárnyi kínai termékre szabott ki vámot. A célba vett országok sem hagyták annyiban: ők is tarifákat emeltek, pár napja pedig újabb amerikai lépésekről kaptunk hírt.

Donald Trump idén januártól 30 százalékos vámot vetett ki a napelemekre és a mosógépekre, márciusban pedig az Egyesült Államokba importált acélipari termékek kaptak 25, az alumíniumtermékek pedig 10 százalékos tarifát. Nem sokkal ezután Washington 50 milliárd dollárnyi kínai termékre szabott ki vámot. A célba vett országok sem hagyták annyiban: ők is tarifákat emeltek, pár napja pedig újabb amerikai lépésekről kaptunk hírt.

Nem példa nélküli az, ami most történik – éppen ezért érdemes felidézni a történelem leg­elhibázottabb amerikai vámtarifa-emelésének az esetét.

A Smoot–Hawley Tariff Act az 1928-as választási kampányban indult útjára, s azóta tankönyvi példája lett annak, mit nem szabad csinálni válság idején. Pedig elsőre nem is hangzik olyan rémisztően, hogy az amerikai importvámok a törvény 1930. júniusi életbelépé­sekor az átlagos 38 százalékról 45-re emelkedtek. Nem lehet baj egy 10 százalékpontot sem elérő növelésből – gondolhatták egykor a derék beterjesztők. A két republikánus politikus abban a szent hitben vitte végig a javaslatot, hogy ezzel megoldják az amerikai farmerek minden gondját. Aggodalomra persze lett volna ok bőven: nemcsak azért, mert a közvélemény elutasította a törvényt, hanem azért is, mert több mint ezer közgazdász petícióban kérte az elnököt arra, hogy ne írja alá, s az ilyen kiállás arrafelé is ritkán fordul elő.

Az amerikai gazdaság 1928-ban még virágzott, jóllehet a farmerek már évek óta nagy bajban voltak. A mezőgazdasági árak csökkentek, az ő veszteségeik pedig nőttek; sokan már különféle kölcsöneik törlesztőrészleteit sem tudták fizetni. A republikánus politikusok pedig azt ígérték nekik, megvédik őket az olcsó importtól. A tarifaemelési mozgalomhoz gyorsan felzárkóztak más, ipari érdekcsoportok is: ők is szerettek volna egy kis importvédettséget. Ha kellett, még fizettek is érte. A törvényjavaslat és az amerikai ipar egyik lelkes támogatója, Grundy szenátor például mindenfajta kétely nélkül híresztelte 1928-ban: azoknak a vállalkozóknak a termékei, akik a választáson támogatják őket, jogosultakká válnak a magasabb tarifára.

A vámok finomhangolását végző Smoot szenátor oda tudott figyelni még az olyan obszcén könyvek importjának a megakadályozására is, mint a Lady Chatterley szeretője. Ha már kereskedelmi háború, akkor legyen kultúrkampf is! A szenátusban az előkészítő bizottság mintegy ezer embert hallgatott meg, erről 8600 oldalas jegyzőkönyv készült; maga a törvény több mint 200 oldalas lett, és vagy 3 ezer vámtételt tartalmazott. Ez még az amerikai jogalkotásban is extrémnek számított – hívja fel a figyelmet Douglas A. Irwin gazdaságtörténész a törvényről szóló, kiváló könyvében.

A jogszabály előkészítése hosszú és heroikus munka volt, ám mire elfogadták és Herbert Hoover elnök aláírta, a világ sajnos megváltozott. Ekkor, 1930 júniusában már túl vagyunk az 1929. októberi tőzsdekrachon, s a gazdaságban egyre csak nőnek a bajok, csökken az import és egymás után dőlnek be a bankok. A monetáris politika ráadásul pont az ellenkezőjét teszi annak, amit ilyenkor kéne: kemény feltételeket diktál. A vámtarifák emelésének következményei így egyenesen drá­maiak lettek. A törvény hatálybalépését követő három hónapban a vámköteles import értéke 34 százalékot zuhant – írja Irwin. Mivel az árak tovább csökkentek, a tényleges vámterhelés sok esetben jóval nagyobb lett, mert volt, ahol darabonként vagy éppen hordónként fix összegű tarifát határozott meg a törvény. Így 1933-ra átlagosan majdnem 60 százalékra emelkedett a vámköteles termékek tényleges vámterhe, ami azóta is amerikai rekord.

A közvetlen hatásoknál azonban sokkal durvább következményekkel járt a többi ország reakciója – és éppen ez lehet az örök tanulság. Kanadában például egy hónapon belül megbukott az USA-barát liberális kormány, és az új vezetés azonnal megemelte a vámtarifákat. Ugyanezt tette szinte az összes európai ország az autók, varrógépek, írógépek és a többi hagyományosan sikeres amerikai termék vámtételeivel. A Smoot–Hawley-törvény hadüzenetként hatott, a világkereskedelemben USA-ellenes szövetségek alakultak. Az 1930 és 1934 között zajló kereskedelmi háborúban a partnerországok ellenintézkedései miatt az exportveszteségek pillanatok alatt jóval nagyobbak lettek, mint amit a vámok emelésén nyerni lehetett. Az Egyesült Államok például jelentős búza-, dohány- és pamutexportőr volt, s amikor a kivitel a harmadára esett, az érintett farmerek teljességgel lehetetlen helyzetbe kerültek.

Sokan azt gondolják, hogy magát a „nagy válságot” is a Smoot–Hawley-törvény okozta, de ez túlzásnak tűnik, hiszen – írja Irwin – közvetlenül csak az import egyharmadát érintette az intézkedés. Ráadásul az egész külkereskedelem az amerikai GDP mindössze 5 százalékára rúgott – így a válság során bekövetkezett 25 százalékos amerikai munkanélküliséget és a több mint 30 százalékos kibocsátáscsökkenést aligha magyarázza a kereskedelmi háború. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy az akciók és a megtorló reakciók dinamikája felgyorsította és elmélyítette a világválságot. A globális GDP 1929 és 1933 között 13, a világkereskedelem ugyanekkor 25 százalékkal csökkent, és ez utóbbi helyreállítása sokkal tovább is tartott.

A világ azóta sokat változott. Az amerikai vámtarifák 2010-re 5 százalék alá estek, és létrejöttek azok a megegyezések és intézmények is – mint például a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) –, amelyek lehetőséget nyújtanak a viták szabályozott rendezésére és a kereskedelmi háborúk elkerülésére. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az Egyesült Államok gazdaságában két és félszer akkora a külkereskedelem aránya, mint kilencven évvel ezelőtt volt. Irwin érdekes párhuzamra is felhívja a figyelmet: 2008 nyarától szinte pontosan ugyanolyan tempóban és mértékben csökkent az amerikai import, ahogy 1929 nyarától. Ám mert a mostani válságot jól kezelték, az import 2009 júliusától újra emelkedni kezdett, és 2010-ben helyreállt a rend; ezzel szemben az 1930-as törvény után az import értéke soha nem látott mélységbe zuhant.

Mindebből azt gondolhatnánk, hogy az Egyesült Államoknak ma már végképp nem érdeke meggondolatlan vámtarifa-intézkedéseket hozni. De jött Donald Trump, aki azzal kampányolt, hogy a kínai árukra 45, a Mexikóba kitelepülő amerikai cégek termékeire 30 százalékos büntetővámot vet majd ki. Protection will lead to prosperity, a protekcionizmus felvirágzást hoz – süvöltötte, nagyjából úgy, ahogy egykor tették Smoot és Hawley urak is.

Pedig a kereskedelmi háború nem játék. Jól tudjuk, hogy Kína az elmúlt két évtizedben ügyesen élt a szabadkereskedelmi megállapodások adta lehetőségekkel, és van igazság az amerikai szemrehányásokban. De a Smoot–Hawley-eset alapján azt is tudjuk, hogy nem sok jót ígér, ha Washington egyszerre tüzel vámokkal minden irányba. Kína és más országok is határozottan reagáltak Trump lépéseire, s ez a vártnál valószínűleg jobban fáj. De az elnök csapata mintha még mindig nem érzékelné a gazdasági veszélyeket. Persze lehet, hogy tévedek, és Washingtonban nem felejtették el a Smoot–Hawley-törvény okozta kudarc logikáját, és csak stratégiai eszközként vetették be ezeket a tarifákat azért, hogy megnyissák Kína piacát. De ha így is van, akkor se felejtsük el: e harcnak megvan a saját logikája is, amiből egyre nehezebb lesz kilépni.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.