Donald Trump idén januártól 30 százalékos vámot vetett ki a napelemekre és a mosógépekre, márciusban pedig az Egyesült Államokba importált acélipari termékek kaptak 25, az alumíniumtermékek pedig 10 százalékos tarifát. Nem sokkal ezután Washington 50 milliárd dollárnyi kínai termékre szabott ki vámot. A célba vett országok sem hagyták annyiban: ők is tarifákat emeltek, pár napja pedig újabb amerikai lépésekről kaptunk hírt.
Nem példa nélküli az, ami most történik – éppen ezért érdemes felidézni a történelem legelhibázottabb amerikai vámtarifa-emelésének az esetét.
A Smoot–Hawley Tariff Act az 1928-as választási kampányban indult útjára, s azóta tankönyvi példája lett annak, mit nem szabad csinálni válság idején. Pedig elsőre nem is hangzik olyan rémisztően, hogy az amerikai importvámok a törvény 1930. júniusi életbelépésekor az átlagos 38 százalékról 45-re emelkedtek. Nem lehet baj egy 10 százalékpontot sem elérő növelésből – gondolhatták egykor a derék beterjesztők. A két republikánus politikus abban a szent hitben vitte végig a javaslatot, hogy ezzel megoldják az amerikai farmerek minden gondját. Aggodalomra persze lett volna ok bőven: nemcsak azért, mert a közvélemény elutasította a törvényt, hanem azért is, mert több mint ezer közgazdász petícióban kérte az elnököt arra, hogy ne írja alá, s az ilyen kiállás arrafelé is ritkán fordul elő.
Az amerikai gazdaság 1928-ban még virágzott, jóllehet a farmerek már évek óta nagy bajban voltak. A mezőgazdasági árak csökkentek, az ő veszteségeik pedig nőttek; sokan már különféle kölcsöneik törlesztőrészleteit sem tudták fizetni. A republikánus politikusok pedig azt ígérték nekik, megvédik őket az olcsó importtól. A tarifaemelési mozgalomhoz gyorsan felzárkóztak más, ipari érdekcsoportok is: ők is szerettek volna egy kis importvédettséget. Ha kellett, még fizettek is érte. A törvényjavaslat és az amerikai ipar egyik lelkes támogatója, Grundy szenátor például mindenfajta kétely nélkül híresztelte 1928-ban: azoknak a vállalkozóknak a termékei, akik a választáson támogatják őket, jogosultakká válnak a magasabb tarifára.
A vámok finomhangolását végző Smoot szenátor oda tudott figyelni még az olyan obszcén könyvek importjának a megakadályozására is, mint a Lady Chatterley szeretője. Ha már kereskedelmi háború, akkor legyen kultúrkampf is! A szenátusban az előkészítő bizottság mintegy ezer embert hallgatott meg, erről 8600 oldalas jegyzőkönyv készült; maga a törvény több mint 200 oldalas lett, és vagy 3 ezer vámtételt tartalmazott. Ez még az amerikai jogalkotásban is extrémnek számított – hívja fel a figyelmet Douglas A. Irwin gazdaságtörténész a törvényről szóló, kiváló könyvében.
A jogszabály előkészítése hosszú és heroikus munka volt, ám mire elfogadták és Herbert Hoover elnök aláírta, a világ sajnos megváltozott. Ekkor, 1930 júniusában már túl vagyunk az 1929. októberi tőzsdekrachon, s a gazdaságban egyre csak nőnek a bajok, csökken az import és egymás után dőlnek be a bankok. A monetáris politika ráadásul pont az ellenkezőjét teszi annak, amit ilyenkor kéne: kemény feltételeket diktál. A vámtarifák emelésének következményei így egyenesen drámaiak lettek. A törvény hatálybalépését követő három hónapban a vámköteles import értéke 34 százalékot zuhant – írja Irwin. Mivel az árak tovább csökkentek, a tényleges vámterhelés sok esetben jóval nagyobb lett, mert volt, ahol darabonként vagy éppen hordónként fix összegű tarifát határozott meg a törvény. Így 1933-ra átlagosan majdnem 60 százalékra emelkedett a vámköteles termékek tényleges vámterhe, ami azóta is amerikai rekord.
A közvetlen hatásoknál azonban sokkal durvább következményekkel járt a többi ország reakciója – és éppen ez lehet az örök tanulság. Kanadában például egy hónapon belül megbukott az USA-barát liberális kormány, és az új vezetés azonnal megemelte a vámtarifákat. Ugyanezt tette szinte az összes európai ország az autók, varrógépek, írógépek és a többi hagyományosan sikeres amerikai termék vámtételeivel. A Smoot–Hawley-törvény hadüzenetként hatott, a világkereskedelemben USA-ellenes szövetségek alakultak. Az 1930 és 1934 között zajló kereskedelmi háborúban a partnerországok ellenintézkedései miatt az exportveszteségek pillanatok alatt jóval nagyobbak lettek, mint amit a vámok emelésén nyerni lehetett. Az Egyesült Államok például jelentős búza-, dohány- és pamutexportőr volt, s amikor a kivitel a harmadára esett, az érintett farmerek teljességgel lehetetlen helyzetbe kerültek.
Sokan azt gondolják, hogy magát a „nagy válságot” is a Smoot–Hawley-törvény okozta, de ez túlzásnak tűnik, hiszen – írja Irwin – közvetlenül csak az import egyharmadát érintette az intézkedés. Ráadásul az egész külkereskedelem az amerikai GDP mindössze 5 százalékára rúgott – így a válság során bekövetkezett 25 százalékos amerikai munkanélküliséget és a több mint 30 százalékos kibocsátáscsökkenést aligha magyarázza a kereskedelmi háború. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy az akciók és a megtorló reakciók dinamikája felgyorsította és elmélyítette a világválságot. A globális GDP 1929 és 1933 között 13, a világkereskedelem ugyanekkor 25 százalékkal csökkent, és ez utóbbi helyreállítása sokkal tovább is tartott.
A világ azóta sokat változott. Az amerikai vámtarifák 2010-re 5 százalék alá estek, és létrejöttek azok a megegyezések és intézmények is – mint például a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) –, amelyek lehetőséget nyújtanak a viták szabályozott rendezésére és a kereskedelmi háborúk elkerülésére. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az Egyesült Államok gazdaságában két és félszer akkora a külkereskedelem aránya, mint kilencven évvel ezelőtt volt. Irwin érdekes párhuzamra is felhívja a figyelmet: 2008 nyarától szinte pontosan ugyanolyan tempóban és mértékben csökkent az amerikai import, ahogy 1929 nyarától. Ám mert a mostani válságot jól kezelték, az import 2009 júliusától újra emelkedni kezdett, és 2010-ben helyreállt a rend; ezzel szemben az 1930-as törvény után az import értéke soha nem látott mélységbe zuhant.
Mindebből azt gondolhatnánk, hogy az Egyesült Államoknak ma már végképp nem érdeke meggondolatlan vámtarifa-intézkedéseket hozni. De jött Donald Trump, aki azzal kampányolt, hogy a kínai árukra 45, a Mexikóba kitelepülő amerikai cégek termékeire 30 százalékos büntetővámot vet majd ki. Protection will lead to prosperity, a protekcionizmus felvirágzást hoz – süvöltötte, nagyjából úgy, ahogy egykor tették Smoot és Hawley urak is.
Pedig a kereskedelmi háború nem játék. Jól tudjuk, hogy Kína az elmúlt két évtizedben ügyesen élt a szabadkereskedelmi megállapodások adta lehetőségekkel, és van igazság az amerikai szemrehányásokban. De a Smoot–Hawley-eset alapján azt is tudjuk, hogy nem sok jót ígér, ha Washington egyszerre tüzel vámokkal minden irányba. Kína és más országok is határozottan reagáltak Trump lépéseire, s ez a vártnál valószínűleg jobban fáj. De az elnök csapata mintha még mindig nem érzékelné a gazdasági veszélyeket. Persze lehet, hogy tévedek, és Washingtonban nem felejtették el a Smoot–Hawley-törvény okozta kudarc logikáját, és csak stratégiai eszközként vetették be ezeket a tarifákat azért, hogy megnyissák Kína piacát. De ha így is van, akkor se felejtsük el: e harcnak megvan a saját logikája is, amiből egyre nehezebb lesz kilépni.
