László Géza

A piramisok ára

Az óriásberuházások haszna és kára
szerző
László Géza
publikálva
2018/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Sydney operaházát, az egymás fölé hajló kagylókra emlékeztető formát mindenki ismeri. Nehéz nem lelkesedni az épületért. Arra viszont már kevesen emlékeznek, hogy négy helyett tizenöt évig építették, és épp tizenötször annyiba került, mint amit eredetileg rászántak. (Állítólag az akusztikája is pocsék lett.)

Az ilyen nagy költségvetésű, új technológiát felvonultató óriásberuházások, a megaprojektek esetében a közös emlékezet erősen szelektív: a kudarcok és a költségek pár év után senkit sem érdekelnek, míg a végeredmény lebilincsel, tömegeket vonz, s az építményeket megálmodó királyok, hercegek, politikusok nevét glóriába vonja a hálás utókor.

Az elmúlt évezredek gazdasági fejlődésében a megaprojektek kulcsszerepet játszottak, s népszerűek ma is. Jelentős előrelépést hozhatnak egy-egy ország életében, növelhetik a jólétet. A foglalkoztatáson és az új közművek szolgáltatásain keresztül azonnal, közvetlenül hatnak, s számtalan pompás közvetett hatásuk is lehet. A megaprojekt – közgazdászok általában az 1 milliárd dollárnál többe kerülő beruházást nevezik így – nem pusztán több kisebb fejlesztés együttese. Gyakran már a tervezés és a kivitelezés szakaszában új minőséget hoz a társadalom életébe, és radikálisan felgyorsíthatja a technikai haladást. Új szakmákat, iparágakat honosíthat meg, és olyan új infrastruktúrát hozhat létre, ami nélkül nincs fejlődés. Lelkesedésünk tehát indokolt – de azt mindig jó lenne előre tudni, hogy milyen összeg szerepel majd a végszámlán.

 

A velünk élő múlt

A fertődi Esterházy-kastély a XVIII. század egyik megaprojektje volt. Szerte Európában ismerték, ahogy közismert volt az is, hogy gazdája, a nagy műveltségű, kitűnő katona, I. Esterházy Miklós rajong a színvonalas szórakozás és a pompa iránt. Ezért kapta a herceg a „fényes” (olykor „pompakedvelő”) előnevet, ami a mai tárlatvezetéseken kétségkívül imponálóan hangzik. Csakhogy „fényes” Miklós – nem meglepő módon – súlyos adósságokat és csöndben rohadó épületeket hagyott maga után. Két emberöltővel később unokája, a második Miklós herceg futott neki a kastély és a régi dicsőség helyreállításának. Ez olyan jól sikerült, hogy a halála után vagy hatvan évre zár alá is került a családi vagyon. Ezt csak 1898-ban sikerült a negyedik Miklósnak és feleségének megszüntetni – ők rátermettek voltak az üzleti ügyekben is, nem csak álmodoztak mások rovására. Ám róluk manapság jóformán alig hallunk. Ugyanígy kevés az információ az azóta is egymást érő felújítási munkák költségeiről és eredményességéről. Ez a kettősség, úgy látszik, örök érvényű. A megaprojektek építésének dicsősége sokáig él, de a fenntartásuk nyűge tetemes – ez utóbbi viszont a kutyát sem érdekli. S vajon kinek a képe fogad bennünket a kastély bejáratánál, kinek a neve hangzik el szinte minden idegenvezetői mondatban? Eltalálták: nem a negyedik, hanem az első, a „fényes” Miklósé. A sztár ma is ő.

A magyar fejlesztéspolitikában a rendszerváltás utáni korszak – talán a szocialista magyar gyapot és a nehézipar megannyi rossz tapasztalata miatt is – puritán szellemben indult: az új korszak egyik első szimbolikus eseménye a nagymarosi vízlépcső-beruházás leállítása volt. Utána a recesszió sem kedvezett az álomprojekteknek, s csak az ezredforduló táján szabadult ki a vállalkozó állam szelleme a palackból. Nem a nagy infrastruktúra-fejlesztésekre, a túlárazott, de folyamatosan haladó út-, metró-, híd- és közműépítésekre gondolok, hanem a szimbolikus, nagy, kreatív vállalkozásokra: a Petőfi hídon túli Duna-parton alig négy év alatt nőtt ki a földből a nyomasztó új Nemzeti Színház és a nagyszerű Művészetek Palotája. Aztán megint csökkent a lendület: az infrastruktúra-fejlesztés folytatódott, de a megaprojektek elmaradtak – valószínűleg a politika és a gazdaság akkori kiegyenlített erőviszonyai és a koraszülött jóléti állam brutális kiadásai miatt.

Ám a 2010-es kormányváltás után Orbán Viktor ismét zászlót bontott, és új rohamra vezette csapatait a megaprojekt-szkeptikusokkal szemben. Elvégre az autokratikus vezetési stílushoz és az ambiciózus növekedési tervekhez jól passzolnak a látványos fejlesztések: „Nagy dolgok nélkül benne fogunk maradni ebben a közepesen fejlett ország helyzetben, tehát nekünk kellenek nagy dolgok. Ilyen a Budapest–Belgrád vasútvonal. Ilyen a paksi atomerőmű-beruházás, ami szintén nem véletlenül áll össztűz alatt. Szerintem még szükségünk lesz ilyen nagy beruházásokra” – mondta 2017-ben.

 

Mit takar a projekttervező keze?

A megaprojektek burjánzása világjelenség. A globális infrastruktúra-fejlesztési kiadások összege folyamatosan nő, és 2015-ben majdnem elérte – a McKinsey szerint – a 9500 milliárd dollárt, ami a GDP 14 százaléka. Születtek lélegzetelállító eredmények: Hollandia félig víz alatt állna, ha nem kezdődnek meg időben az északi-tengeri védelmi munkák, a dán és a svéd partokat összekötő új tengeri híd pedig a nemzetek közötti értelmes együttműködés lenyűgöző példája. Panama GDP-jének jelentős része a csatornából származik, ahogy Dubajé a repülőtérből, mely az ország foglalkoztatásának több mint ötödét adta pár éve. Nem meglepő tehát a megaprojektek népszerűsége – de miért lelkesednek értük a politikusok még az átlagpolgárnál is jobban?

Vonzónak találhatják például a szervezettséget: a megaprojektnek jól azonosítható felelőse van, nem kell elaprózni a politika figyelmét, üzleti energiáit. Sok pénz mozog benne, és sokat lehet rajta fogni is. A mérete miatt kicsi a bukás veszélye (ezt a bankoknál úgy szokás mondani: too big to fail), általában jól finanszírozható, élénkíti a növekedést és jól kommunikálható is.

Ám vannak óvatosságra intő jelek is – például a gyakori költség- és időtúllépés. A McKinsey 48 olyan esetet vizsgált meg, ahol ez történt, és ebből 35-ben a tervezés és a kivitelezés volt a vétkes, nem valamely külső ok, például a politika. Egy-két év alatt kell felépíteni, integrálni nagy szervezeteket, ami óhatatlanul hibalehetőségeket szül. A tervezők gyakran abban bíznak, hogy a Say-dogma működésbe lép, és a „kínálat megteremti a maga keresletét”. Aztán sokszor nem így történik: új futballstadionjaink nézőterei például elég szellősen néznek ki ma is. Akadhatnak gondok az erőforrásokkal, és előfordul, hogy túl optimista a beszállítókra vonatkozó terv, hiszen például az építőipar termelékenysége sok országban a projektek megkívánta ütemnél lassabban fejlődik.

Mégis, mindig szép számmal akadnak olyan mérnökök, menedzserek, vállalkozók, akik boldogan csatlakoznak a nagy ügyhöz – sőt, az amúgy gyakran szkeptikus közgazdászok között is akadnak elfogult megaprojekt-hívők. Az óriásberuházások bűvöletében a 20. század egyik nagyszerű koponyája, Albert Hirschman is szögre akasztotta szokásos óvatosságát. Úgy vélte, a fejlődő országokban az óvatoskodó nemzetközi szervezetek és szakértőik rendre alábecsülik a helyiek problémamegoldó képességeit. Szerinte gyakran jobban sült el, amikor a tervezésben lyukak maradtak, mert ha a Világbank szakértői „előre látják mindazt, ami rájuk vár, bele sem kezdenek az egészbe”. Az „eltakaró kéz törvényének” (principle of hiding hand) nevezte el azt az általa felfedezni vélt szabályt, mely szerint az információhiány „egyfajta láthatatlan kézként jótékonyan eltakarja a nehézségeket”, hogy később mégis minden jóra forduljon. Kedvence az a pakisztáni papírgyár volt, amelynek nyersanyagbázisát tönkretette a bambusz váratlan és hosszan tartó virágzása, de a gondokon végül úrrá lett az ország gazdasági vezetése.

Hirschman nemcsak elnéző volt a nagyvonalú tervezéssel szemben, de a fejlődő országok menedzsereinek figyelmét felhívta két olyan trükkre is, amelyekkel a finanszírozásról döntő pénzügyi – például világbanki – hatalmasságokat el lehet kápráztatni: pszeudoimitációs és a pszeudokomprehenzív technikának nevezte ezeket. Az előbbin a kevés számú pozitív nemzetközi példa hangsúlyozását, az utóbbi alatt a lehetséges sikeres kimenetek túlburjánzó bemutatását értette. Azt a bátorítását pedig végképp nehéz nem megmosolyogni, amikor a mindenkori előterjesztő figyelmét arra hívja fel, hogy „a keresztény hagyomány a bűnbánó vétkeseket gyakran jobban becsüli azoknál, akik mindig a jó úton járnak”.

Az elmúlt évtizedekben szerencsére sok tapasztalat gyűlt össze a nagy projektekről.
A Bent Flyvbjerg által összeállított, több mint ezer esetből álló historikus adatbázisból kiderül például az, hogy 10-ből 9 megaprojekt túllépte az eredeti költségtervet. Flyvbjerg Cass Sunsteinnel közös kutatása szerint miközben ebben a körben az átlagos költség 40 százalékkal magasabb, az átlagos haszon elmarad a tervezettől. A szerzők azt is megpróbálták kiszámítani, hogy az esetek hány százalékában működött a hirschmani szabály, és lett végül magasabb a haszon, mint a költségek növekedése. A 330 vizsgált eset mindössze 22 százalékában győzött a „végén minden jóra fordul” elv. Flyvbjerg és Sunstein szerint ezek után inkább a rosszindulatú takargató kéz elvéről (principle of malevolent hiding hand) érdemes beszélni.

A túlköltésben a lista élén sok sportcélú megaprojektet találunk. Csakhogy Albert Hirschman infrastrukturális fejlesztései és a tömegszórakoztatás, a sport legújabb mega­projektjei között nagy a különbség. Itt már nem a betevő falatról, a kenyérről, hanem a cirkuszról, a szórakoztatásról beszélünk, és ez azért nem ugyanaz. Az utóbbi esetében a társadalmi haszon meghatározása gyakran homályos marad, és eltörpül a hagyományos infrastruktúra projektek eredményeihez képest.

A legnagyobb sportesemények, az olimpiák költségeiről viszonylag sokat tudunk – a forrásunk itt is Bent Flyvbjerg. Az 1960 és 2016 közötti 19 terv-tény összehasonlítás tragikus képet mutat. Minden vizsgált olimpia túllépte a tervezett költségeket: átlagosan 156 százalékkal, csak a nyári olimpiák 176 százalékkal. (A hagyományos infrastruktúra- és iparosítási projektek kivitelezésekor a túllépések általában 20 és 45 százalék között mozognak, csak a vízszabályozási és gátépítési projekteknél találtak 90 százalékos túlköltést a kutatók.)

A költségek eme drasztikus elszállásának egyik fontos oka a határidő mozdíthatatlansága. A rendezvény ideje ugyanis nem változtatható, s az utolsó hónapok rögtönzései radikálisan megemelhetik a költségeket, valamint új lehetőségeket teremtenek a korrupcióra is. Minket még ez sem rettentett el: először pályáztunk, aztán visszaléptünk, de természetesen ekkor sem csüggedtünk el: „Budapest nemzetközi sportvárossá vált, olyan hellyé, amely a jövőben is örömmel áll a világ sportolóinak rendelkezésére” – mondotta a miniszterelnök.

 

A kis gömböc

Ez az új koncepció 2017 nyarán, az úszó- és vízilabda-világbajnokságra érett be látványosan. Budapest Guadalajara helyére ugrott be: a mexikóiak a maguk 25 milliárd forint körüli költségtervüket soknak találták, ezért – vagy 15 milliárd forintnyi peso elégetése után – inkább kiszálltak. Amikor 2015-ben aláírtuk helyettük a megállapodást, mi is nagyjából az ő tervük költségszintjéről indultunk – és lehet, akkor még csak nem is sejtettük, hogy egy majdnem megaprojektet vállalt el a kormány.

A következő két évben a tervezett költségek folyamatosan emelkedtek (sőt, még az esemény után is ezt tették). Miután a magyar sajtó egy része, köztük ez a lap is folyamatosan követte az eseményeket, most csak a végkifejlet ismertetésre szorítkozom. Becslésem szerint – amit a hivatalos adatközlés nem könnyít meg – a 2015-ben még 30 milliárd körüli­re tervezett összköltségnek kevesebb mint egyharmada lehetett a szervezéshez, lebonyolításhoz, tehát közvetlenül magához az eseményhez kapcsolódó kiadás. A tényszámokból kiolvasható költés ennek már több mint az ötszörösére rúghatott: valószínűleg meghaladta az 50 milliárd forintot. Alig kisebb szorzót kapunk, ha a beruházási költségeket – épületek, távközlés, infrastruktúra kiépítése stb. – hozzáadjuk a lebonyolítási költségekhez: a teljes költség meghaladhatta a 140–150 milliárd forintot. Az olimpiai játékok elmúlt fél évszázadában – legalábbis ahol van adat – csak az 1976-os montreali olimpia lépte túl ennél nagyobb arányban a pályázat beadása idején tervezett összeget. Még a roppant drága szocsi téli olimpia is „csak” 4,2-es szorzót tudott produkálni.

A fejlesztési miniszter mintegy 7–10 milliárd forint jegybevétellel számolt, ami azért meglepő, mert a 2009-es római vizes-vb-n mindösszesen 1,5 milliárd forintnyi összeg folyt be e forrásból. Hogy végül mennyit fizettek a nézők, nem tudjuk, mindenesetre a kiegészítő programok látogatottsága nem igazolta a kezdeti várakozásokat, s mérhető hatása a turizmusra sem volt a rendezvénynek, sőt, júliusban az idegenforgalom visszaesését regisztrálhattuk. A Duna Aréna későbbi társadalmi hasznossága is kérdéses, hiszen közhasználatú uszodának nagyon drága – és nem csak a bekerülése, de a fenntartása is –, viszont kevés olyan méretű vízisport-esemény létezik, amely megfelelne a kapacitásainak.

Albert Hirschman egykor azért aggódott, mert a fejlődő országok úgymond kudarckomplexusban szenvednek, krónikusan alábecsülik magukat. Nálunk jól láthatóan az önbizalom és az állandó bizonyítási vágy teng túl. Mindenesetre két fontos kérdést a 2017-es úszóvébé, de éppenséggel a paksi megaprojekt előkészületei is felvetnek. Az első: vajon az erős politikai széllel szemben a megaprojektekért egyébként okkal lelkesedő társadalom vissza tudja-e szorítani a rossz tervezést, a trehány szervezést és a korrupciót? A második pedig ennél némiképp általánosabb: vajon egy olyan országban, ahol a társadalmi kontroll, az egyensúlyok gyengék, megszülethetnek-e egyáltalán azok a megaprojektek, amelyek a fejlődést leginkább szolgálják? Ha a válasz minkét esetben nem, akkor e fejlesztések csak a néhány közvetlenül érintett ágazatot, elsősorban az építőipart fogják ideig-óráig élénkíteni, mi pedig újabb drága, értelmetlen és várhatóan gyorsan pusztuló építmény láttán bosszankodhatunk széles e hazában.

szerző
László Géza
publikálva
2018/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk