Igaz, ezt most nem a kormány dobta be, hanem a szakszervezet, sőt, a kormány már finoman el is ugrott előle –, de mert az ördög nem alszik, talán nem haszontalan felidézni, milyen véget ért és mennyibe kerülhetett az első, 2015-ös kísérlet.
A család az első!
A merész ötletet a KDNP először még a régi, nem keresztény demokráciában hozta elő, egészen pontosan 2009-ben. A beterjesztők szeme előtt a családok közös, plázamentes hétvégéje és a hitélet támogatása lebegett, de végül nem került az Országgyűlés napirendjére a javaslat. Ahogy nem került oda 2010 és 2014 között sem – mígnem a 2014-es választási diadal után kevesebb mint egy évvel, talán a rezsicsökkentés sikerének mámorában már meg is szavazta a kétharmad.
Arról, hogy a reform mennyire volt keresztényi, ma is kétségek gyötörnek. Hiszen a kormánypárti politikusok sem leplezték: a multinacionális hipermarketek és diszkontok visszaszorítása és a magyar vállalkozások helyzetbe hozása volt a céljuk. Ám a helyzetbe hozás történetesen azt jelentette, hogy a támogatott csoport tagjai hétvégén nem pihenhettek, viszont sokat dolgozhattak. Talán a sarki kisboltban nagy harmóniában serénykedő családok képe lebegett a javaslattevő kereszténydemokrata politikusok szeme előtt? Ebben természetesen már akkoriban sem hittünk, különösen miután az Átlátszó nyilvánosságra hozta azt a – vélhetően a CBA-hoz köthető – korábbi lobbianyagot, amely részletesen érvelt a nagy kereskedelmi láncok ellen és több konkrét, diszkriminatív javaslatot is tett. Az iparűzési adó módosítása, az élelmiszerlánc-felügyeleti díj bevezetése, az építési korlátozások és sok más intézkedés mellett ebben vetették fel a vasárnapi nyitvatartás korlátozását is. Az irat és a mögötte álló érdekcsoportok súlyát illetően kevés kétségünk maradhatott: a kívánságlistáról szinte minden teljesült. Vagy legalábbis megpróbálták teljesíteni azokat.
A vasárnapi zárvatartás bevezetése már az indulásnál sem tűnt egyszerűnek. Még a Nemzetgazdasági Minisztérium is 10 ezer ember elbocsátásával és 20 milliárd forintos egyszeri forgalomcsökkenéssel számolt. A dolgozók a vasárnapi bérpótlék elvesztésén búsongtak, és az érdekképviseletek torkán is nehezen ment le a tervezet, pedig akkoriban a NER már olajozottan működött. Még a Fidesz-frakcióban sem volt összhang – ám a miniszterelnök beült a mindent eldöntő frakcióülésre, és lett is nyomban nagy egyetértés. „A kiskereskedelmi szektorban történő vasárnapi munkavégzés tilalmáról” szóló törvényt végül 2014 decemberében hirdették ki. A jogszabály kimondta, hogy az üzleteknek vasárnap zárva kell tartaniuk, kivéve a 200 négyzetméternél kisebb boltokat és azt az esetet, amikor a működtető cég legalább egyötöd tulajdonrésszel rendelkező tulajdonosa vagy családtagja személyesen viszi a boltot. Az új törvénynek – Gyulavári Tamás munkajogi szakértő szerint – már a címe sem stimmelt, mert nem a munkavégzést, hanem a kereskedelmi tevékenységeket szabályozta, és azt sem egységesen. Arra a kérdésre pedig, hogy miként függ össze az új törvény célja a boltmérettel és a kiszolgálók tulajdonosi és családjogi státuszával, a jogalkotó meg sem próbált válaszolni.
Megszoktuk, meg nem szerettük
A közös vasárnapi pihenés mellett persze erős érvek szólnak – de vannak, akiknek a vasárnapi munkája nélkül ez nehezen megy. A drasztikus magyar beavatkozás azért sem tűnt indokoltnak, mert a vasárnapi bérpótlék – írja Szalai Ákos a „vasárnapi paternalizmusról” szóló, figyelemre méltó dolgozatában (Iustum Aequum Salutare – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogtudományi folyóirata, 2015/2.) – kellő ösztönzést ad a dolgozóknak a lemondásra a szabadnapról, és a kereskedőknek is arra, hogy csak indokolt esetben tartsanak nyitva. A bérpótlék emelése vagy épp a vasárnap délutáni nyitvatartás korlátozása nyilván megért volna egy vitát – de akkorra a társadalmi vita már kiment a divatból, és amúgy sem a megegyezés volt a cél.
A közvélemény nagy része nem lelkesedett. Az Ipsos szerint 2015 márciusában a felnőttek több mint kétharmada nem értett egyet a zárvatartás bevezetésével. Akkoriban a magyar lakosságnak csak 22 százalékánál merült fel, hogy valamit vásárol vasárnap: a nagy többség nyilván úgy érezte, valamit elvesznek tőle, ami addig járt. A vasárnapi nyitvatartás népszerűségében közrejátszhatott a szocializmus emléke is: a hiánygazdaságban leélt ifjúság okán a virágzó kiskereskedelem sokak számára többet jelent puszta szükségletkielégítésnél.
A közvetlen hatásokat még a piackutatók sem próbálták megbecsülni: az online pénztárgépek bevezetése és az általános fellendülés erősen torzított. A GfK szerint mindenesetre a fogyasztás a vártnál kisebb mértékben esett vissza. Valóban: az intézkedés utáni fél évben a háztartások napi költései éves szinten 1,3 százalékkal nőttek. A kiskereskedelemben 2015-ben mért 5,5 százalék körüli növekedést és a szezonalitást figyelembe véve a forgalmat visszafogó átmeneti hatás 1-2 százalék körül lehetett. A vásárlók tudatosabban időzítették a nagybevásárlásokat, és a költésben egy idő után nem fogták vissza magukat.
Az Ipsos 2015 decemberében is megmérte a változás népszerűségét. Nem meglepő módon a nyitvatartás híveinek száma nem csökkent, viszont 41 százalékról 33 százalékra esett azok aránya, akik egyáltalán nem értettek egyet a törvénnyel. Egy szűk évvel a bevezetése után már kevésbé utáltuk az intézkedést, mint a bevezetéskor, de ettől még nem szerettük meg.
De legalább a külföldi tulajdonú áruházláncok visszaszorításában sikeres lett-e a kormány?
Nemigen. A GfK adatai szerint 2015-ben 6,8 százalékkal csökkent a hazai boltláncok és közülük is elsősorban a CBA piaci részesedése: a korábbi trend folytatódott. A gyengébb hatékonyság, az innovativitás hiánya és a méretgazdaságosság kegyetlen, ám objektív törvényei miatt a vasárnapi tiltás sem tudott rajtuk segíteni. A multik erre az intézkedésre is jobban reagáltak: gyorsan változtattak a logisztikai és értékesítési gyakorlatukon, kitolták a nyitvatartási idejüket és spóroltak a vasárnapi pótlékokon is. Eközben az országban évente csak az élelmiszerboltok közül 800–1000 egység zárt be, többnyire a legkisebbek. Az életképes kisboltok természetesen profitáltak a nagyok hétvégi bezárásából, a GfK derék 3 százalékos forgalomnövekedést mért a körükben – de e boltok számának csökkenése is alig lassult 2015 januárja és 2016 júniusa között.
A kormány aztán 2016 tavaszán nagy meglepetésünkre visszavonta a tiltást. Az ok ismét merőben politikai volt. A Nemzeti Választási Iroda hitelesítette Nyakó István népszavazási kezdeményezését, ami minden bizonnyal a vasárnapi zárvatartás vereségét hozta volna el, és ezzel a kormány elbizonytalanodásának a látszatát. A visszavonáskor már végképp nem esett szó családi értékekről, hitéletről, jószerivel semmiről. A politikusok csak sunnyogtak – úgymond már egy évvel korábban is azt ígérték, hogy megnézik, működik-e a tiltás. Aha. Törvénybe foglalták a magas vasárnapi bérpótlékot és még pár látszatszabályt, de a nagy láncokat ez mit sem zavarta az újranyitásban. Néhány héten belül bevonulhattunk plázáinkba.
A plázacicázás ára
Az utókor talán akkor jár el a leghelyesebben, ha az egy évig érvényben lévő vasárnapi zárvatartásra nagymintás emberkísérletként gondol majd vissza. Már csak ezért is jó lenne többet tudni arról, mibe került a csiki-csuki. Sajnos, a kérdés jó eséllyel nem szerepel a támogatandó társadalomtudományi kutatások miniszteri listáján, s a NER természetéből fakadóan az érintettek adatközlésére és őszinteségére sem számíthatunk. A nagy láncok képviselői 2015-ben nem győztek elég mélyen hallgatni arról, hogy mi vár rájuk a tiltás után.
Mégis, érdemes legalább egy hevenyészett költségbecsléssel kísérletezni. A 2015-ös esetleges elbocsátások, majd a 2016-os újrafelvételek, tízezer ember munkájának átszervezése legalább tízmilliárdos nagyságrendű HR- és logisztikai kiadásokba verte a vállalatokat. Ha ehhez hozzácsapjuk a törvényalkotáshoz kapcsolódó kormányzati és vállalati adminisztratív és jogi költségeket, a lobbizás kiadásait, már 20 milliárd körül járunk.
Dél-Koreában 2012-ben kötelezték a nagy kereskedelmi hálózatokat a vasárnapi zárvatartásra, jóllehet csak minden második héten. A dél-koreai vállalatok pár évvel az intézkedés után megbecsülték a kihasználatlan hétvégi kapacitásokkal – parkolás, logisztika, ingatlan, készlet, szakemberek stb. – összefüggő költségeket. Bár csak minden második vasárnapjuk esett ki, így is éves profitjuk harmadára rúgott a veszteségük – ez a forgalmuk 1-2 százaléka lehetett. Ha azt feltételezzük, hogy ez a fajta költség nálunk az érintettek éves nettó forgalmának 1 százaléka volt, akkor a korábban említett tételekkel együtt akár 80-100 milliárdos nagyságrendű veszteségről beszélhetünk. E mellett eltörpül a támogatott kisboltok többletnyeresége. S bár a becsukom-kinyitom játék költsége a vállalatoknál és a kormánynál keletkezett, kétlem, hogy ezt végül ne mi fizettük volna meg.
