A kellemetlen beszélgetés végén a hivatali ideje vége felé közelítő Bush elnök támogatásáról biztosítja Paulson és Bernanke javaslatait. „Az elnök nem kevesebbet mondott, mint azt, hogy az amerikai és a világgazdaság sorsát a mi kezünkbe teszi le” – összegzi Bernanke aznap este a történteket –, majd hozzáteszi: „Most még megállíthatom az egészet.”
A Fehér Házból egyből a Capitol Hillre rohannak Paulsonnal, s alig egy órával később már kétpárti képviselőcsoportot győzködnek az igazukról. Tőlük is kicsikarják a támogatást, sőt két nap múlva a törvényhozásban elkezdődik az egyezkedés az átfogó válságkezelési felhatalmazásról. Az első bankmentő csomagot még elvetik a politikusok, ami jókora lökést ad a Lehman-csőd utáni pánik mindent elsöprő második hullámának. Újabb nekifutás a Kongresszusban, és október 3-án Bush elnök aláírja a rossz eszközök állami felvásárlására szánt, 700 milliárdos bankmentő csomagot. Kezdetét veszi a világgazdaság megmentése.
E szeptemberi napok és a fenti történet egyik hiteles forrása Ben Bernanke könyve, a Volt merszünk cselekedni, amely most magyarul is megjelent Felcsuti Péter fordításában és Király Júlia lektorálásával. Bernanke személyes sztorija sem szokványos: ritkán lesz valaki alig tíz év alatt a napi politikáról szinte soha meg nem szólaló elméleti közgazdászból a központi bank elnöke. Az is érdekes, hogyan látja Bernanke saját szerepét a válság kialakulásában és annak megállításában.
A könyv hasznos az amerikai gazdaságpolitika gyakorlati működésének a megértéséhez is, hiszen az extrém helyzetek mindig éles fényben mutatják meg, hol a határ, hogyan működnek a rendszer alapjai, mi a fontos és mi az, ami nem.
Nem először mondjuk el: nagy szerencséje volt a világnak azzal, hogy a válság idején épp egy olyan közgazdász volt a Fed elnöke, aki korábban behatóan tanulmányozta az 1929–1933-as nagy válságot, és megértette, milyen nagyot hibázott akkor a központi bank. (Erről lásd korábbi cikkünket: Tudós a munkapadnál, Magyar Narancs, 2009. szeptember 25.) Bernankének 2008 szeptemberében döntő szerepe volt abban, hogy az amerikai gazdaságpolitika átváltott az egyedi esetek megoldásáról a szisztematikus válságkezelésre, majd az addig sosem látott hitel- és pénzteremtésre, ami megakadályozta, hogy a pénzügyi szektor, a Wall Street után a gazdaság többi része, a Main Street is összeomoljon.
Bevallom, engem már régóta furdalt a kérdés, vajon mikor ébredt rá Bernanke arra, hogy legalább olyan súlyos válság közeledik, mint amilyen az 1929–1933-as volt. A könyv erre rögtön az első oldalakon megadja a választ: csak a Lehman bankház 2008. szeptember 15-i csődje után, amikor „a piacok olyan intenzitású pánik fogságában vergődtek, amilyenre nem volt példa a nagy gazdasági világválság óta”. A könyv akkurátusan beszámol a piaci túlfűtöttség és a kockázatok megnövekedésének korábbi jeleiről és azok értelmezésének zavarairól, majd a pénzügyi válság 2007-es kialakulásáról. A másodrendű adósoknak folyósított jelzáloghitelek és a kapcsolódó ún. „strukturált termékek” bebukásáról írva Bernanke önkritikusan bemutatja, miért számítottak 2007-ben végig arra, hogy az ingatlanpiaci áresés, a hitelek és azokkal együtt néhány pénzintézet bedőlése csak kiigazítás, aminek nem lesznek mélyreható következményei. Aztán felidézi a Lehman bankház csődjét és annak drámai hatását az amerikai, majd a világgazdaságra. Erről nekünk is vannak megrázó tapasztalataink, hiszen 2008 őszén nálunk is beütött a krach, majd mi is – ahogy a világ nagy része – komoly recessziót éltünk át 2009–2010-ben.
„A kirakós játék legtöbb darabját – írja Bernanke – láttuk, bár nem igazán tisztán. De nem értettük – nem tudtuk elképzelni, talán ez a jobb kifejezés –, hogy ezek a darabok miként idézhetnek elő egy olyan válságot, amely összehasonlítható a nagy gazdasági világválság nyitányát jelentő pénzügyi válsággal.”
A kirakós játék kudarcában nem kis szerepe volt a széttöredezett szabályozási intézményrendszernek, amelyben tucatnyi hatóság feladata volt a problémák felismerése és kezelése. Bernanke bemutatja az akadozó kooperációt és a rendszerszintű kockázatok figyelésének hiányosságait. A Fed eleinte nem akarta túlzott kamatcsökkentéssel vagy baljós kommunikációval azt a látszatot kelteni, hogy rosszabbnak látja a helyzetet, mint a piac. A gazdaság teljesítményével, a foglalkoztatottsággal 2007-ben egyébként még nem volt gond, ezért – Bernanke szerint – okkal bíztak abban, hogy az egész jelzálogpiaci malőr „csak egy lábjegyzet és nem pedig egy fejezet lesz a tankönyvekben”. A korábbi évtizedek pénzügyi válságaikor a központi bankot épp a túlzott segítőkészség miatt bírálták, így a gazdaságirányításnak nem sok kedve volt a hazárdjátékot játszó pénzintézetek megvédéséhez – nehogy már a gyenge bankok hátradőljenek és a Fedre várjanak!
Bernanke és csapata egy éven keresztül jóformán csak tüzet oltott: egyik bajba került bankháztól a másikig rohangáltak. Volt, akit megvédtek, és volt, akinek elengedték a kezét. A nyáron a nagy Lehmant meg akarták menteni, csak nem sikerült olyan üzleti partnert találni, aki jót állt volna érte. Bernanke emlékirata részletesen bemutatja a megmentést ellenzők véleményét, a nehézségeket és azt, miért csak a jogi lehetőségek határáig ment el a gazdaságirányítás és nem tovább. A figyelmes olvasó érzékeli a különbségeket a bankárból lett politikus Paulson és a közgazdász Bernanke megközelítése között is.
De ez a közgazdász 2008-ban azért már nem ugyanaz az ember, mint aki egykor az egyetem könyvtárában bújta a régi Fed-jegyzőkönyveket és gyűjtötte az adatokat. Most már egy közintézmény vezetője, aki a Fedhez lojális, a kollégáihoz, a Kongresszushoz, az elnökhöz. A könyvben beszámol arról, milyen súlyos pofonok árán tanulta meg, mit szabad nyilatkoznia, illetve mit nem. Kiderül az is, mik voltak vezetői erényei: az eltérő vélemények ütköztetése, a szabályok tisztelete, az együttműködés és a nyugalom. A maestróra, a korábbi Fed-elnökre jellemző intuitív irányítás alkatilag is távol állt tőle. Lehet, hogy egy Greenspan-stílusú elnök előbb foglalt volna állást a válságról, de ő a saját kooperatív, szabálykövető vezetői modelljét már korábban kialakította, és ehhez végig ragaszkodott: véleménye az üléseken, az egyeztetéseken keresztül formálódott.
A kutatói múlt persze sokat segített: otthon volt a makroszámok világában, látta a big picture-t és a gazdaságtörténeti műveltség is jól jött. A 2008. szeptemberi kiélezett vitákban, amikor a politikusok rendszeresen leragadtak a bankok vagy a hatóságok felelőtlenségénél, és nem értették meg, hogy más a dolguk válság idején, mint a normális hétköznapokban, Bernanke többször is magához ragadta a szót, és elmesélte nekik, hogyan terjedt át a pénzügyi válság a gazdaság egyéb területeire 1929 után, hogyan száradt ki a gazdaságirányítás tétlenkedése miatt a hitelcsatorna, és fagyott le emiatt pillanatok alatt az egész gazdaság.
A pénzügyi és közgazdasági kérdésekben általában szerény műveltségű amerikai politikusokra pedig hatottak az exprofesszor történelmi példabeszédei.
Az átfogó, kongresszusi jóváhagyással megtámasztott válságkezelési megoldást Bernanke kezdte el szorgalmazni. Napokon át hiába. Aztán 2008 szeptemberében, a mindent elsöprő pénzügyi válságban a vitatkozó felek nagy része megértette, hogy változtatni kell, és 2008 őszén elindulhatott az a szisztematikus munka, ami nemcsak rövid lábjegyzet, hanem egész fejezet lett az Egyesült Államok és a világ gazdaságtörténetében. Bernanke, Paulson, Timothy Geithner, Janet Yellen és a többiek ebben legalább annyira innovatívak voltak, mint korábban azok az amerikai bankárok a Wall Streeten, akik szerepet játszottak a jelzálogpiaci termékek kitalálásában, felfuttatásában és ezzel a 2007-es válság kirobbanásában.
