Sikerült egy sor bizonyítékot összegyűjteni arról is, hogy az extra költségvetési kiadásokkal csak rövid ideig lehet élénkíteni a gazdaságot. És mi lesz abból, ha a kormányok tovább tapossák a pedált? Még nagyobb infláció és államadósság. A tudósok mindezek után azt javasolták a kormányoknak, hogy az infláció megfékezését bízzák ciklusokon átívelő, független jegybanki vezetésre. Ha a kormányok, mint megannyi Odüsszeusz, lekötözik saját magukat, akkor hiába csábítja majd őket a populizmus szelleme, nem lesz infláció.
A magyar parlament 2001-ben – európai mintára – komoly önállóságot adott az MNB-nek. Az új vezetés gyorsan nyugdíjazta a csúszó leértékelés fáradni látszó eszközét, és bevezette a korszerű inflációs célkövetést: közzétették a tervezett dezinflációs pályát és meghatározták az eszközöket. Az új rendszer jól debütált: az infláció szépen csökkent 2002-ben. Kis szépséghibája azért volt ennek a reformnak is: a törvényhozók nem merték teljesen elengedni az árfolyamot, lefelé és felfelé is 15 százalék mozgásteret hagytak az árfolyamsávban. Ez okozott némi zavart 2003-ban, hiszen inflációs célkövetés esetén nincs árfolyamcélja a monetáris politikának. A spekulánsok hamarosan próbára is tették a sáv erős oldalát, de nem sikerült elmozdítaniuk. Júliusban viszont Medgyessy Péter maga kezdeményezte a sáv eltolását, hogy az MNB-vel együtt üzenjenek a piacnak: alacsonyabb árfolyam kell. Ettől a befektetők összezavarodtak és a válság elkerülése érdekében az MNB 3 százalékponttal emelte a kamatokat. Akkoriban ráadásul már javában folyt az állami osztogatás, így további kamatemelésekre lett szükség. Nem hobbiból tették ezt Járaiék, majd Simorék sem, hanem mert az elfogadott szabályok alapján ezt kellett tenniük. Amúgy a hozamokból is ez következett, és a befektetők elvárásaitól drámaian nem lehetett eltérni.
Egyesek szerint kevésbé fájt volna, ha a nagyobb növekedés érdekében vállaljuk az alacsonyabb kamatokat és a magasabb inflációt is – de én nem hiszem, hogy 2004 után, a „koraszülött jóléti államnak” lett volna esélye nagyobb növekedésre. Nem a magas kamatok fékezték ugyanis a beruházások és a fogyasztás dinamikáját, és a koraszülött független jegybanknak sem maradt túl sok mozgástere. A költségvetés orrán-száján dőlt ki a pénz, a kormány szembement az inflációs célokkal. Ez volt a bajok gyökere, nem pedig a magas kamatok. Hibákat természetesen a jegybanknál is követtek el – a rendszerszintű kockázatok előrejelzésének például jobban kellett volna működnie a Szabadság téren.
A független jegybankok eredményességét akkoriban egy érdekes nemzetközi kutatás is vizsgálta. Daron Acemoğlu és szerzőtársai 2003-ban libikókahatásnak nevezték azt a jelenséget, amikor – például Kolumbiában és Argentínában – a független jegybank megteremtése után az infláció ugyan csökkent, de a költségvetési kiadások az egekbe emelkedtek. Pontosan ez történt nálunk is: a libikóka 2001-ben mozgásba jött, az infláció csökkent és miután a 2002-es választások után nem történt gazdaságpolitikai korrekció, a deficit 2006-ban rekordszintre emelkedett. Acemoğluék egyik következtetése pontosan illik a mi esetünkre is: ahol gyengék a demokratikus tradíciók és intézmények, ott a jegybanki függetlenség sem működik hatékonyan.
A 2008-as válságban aztán annyira kilengett a libikóka, hogy majdnem leestünk róla. Már nem arról volt szó, hány bázisponttal csökkenthetnénk a kamatokat, hanem arról, akad-e még valaki, aki hajlandó Magyarországot finanszírozni. Októbertől napi egyeztetés folyt az MNB, a kormány és a nemzetközi intézmények között. Kemény munka volt, de nem dőlt be az ország. Még Orbán Viktor is megdicsérte őket 2010-ben, valahol messze Németországban, hogy itthon ne halljuk. Kormánya amúgy gyorsan konfliktusba került a jegybankkal, de a válság 2011-es második hulláma idején a miniszterelnök visszavett a támadó tónusból. A bajban óvatos volt, mert szüksége volt a jegybanki vezetők együttműködésére. Jól taktikázott, mert a piac egy idő után hajlandó lett vállalni az unortodox gazdaságpolitika kockázatait is. Ez 2008-ban esélytelen lett volna és 2012-ben is csak azért sikerülhetett, mert Orbán Viktor betartotta az amúgy ortodox deficitszabályt. (Hogy milyen eszközökkel, az a görög válság idején senkit sem érdekelt.) Kiszabadultunk a túlzottdeficit-eljárás alól is és lett új jegybanki vezetésünk, amiről a miniszterelnök ezt nyilatkozta: „Amikor a jegybank »ellenzékben« volt, amikor két különböző irányba húzott a politika és a pénzügyi világ, Magyarország sokat szenvedett, feleslegesen. Ám mióta a nemzeti bank keresi az együttműködést a mindenkori politikai vezetéssel, azóta látványos a gazdasági fejlődés.” A jegybanki függetlenség tehát 2012-ben de facto megszűnt. A libikóka megállt.
A kilábalás csöndben elindult: a válságot követő gazdasági helyreállítási ciklusban az uniós támogatások az alacsony deficittel karöltve megteremtették a kamatok gyors csökkentésének a feltételeit. Az új jegybanki vezetés sikere és a régiek kudarca így válhatott mára egyfajta mítosszá. A Magyar Narancs hasábjain épp a minap Gerendai Károly idézte fel, mennyit tanult abból, hogy a magas kamatokban hívő régiekkel szemben az új MNB-vezetés bravúrosan csökkentette a kamatokat és megoldotta az ország finanszírozását. Szerintem egy gyűjtőnek érdemes egy lépést hátralépni és úgy is ránézni a képre, mielőtt megszületik a műkritika. Onnan ugyanis az látszik: a koraszülött független jegybank vezetői azt tették, amit a kétpólusú gazdaságpolitika esetén a szabályok diktáltak. A részletekről persze lehet vitatkozni – ezt magam is megtettem 2011-ben a komment.hu oldalán –, de nagy mozgásterük nem volt.
Abban az országban, ahol a gazdaságpolitika irányítása tízévente paradigmát vált, ott a fiskális és monetáris politikát csak együtt érdemes értékelni. A 2012 utáni sikerek kulcsa ebben a megközelítésben nem az új jegybanki vezetés jófejsége és a lendületes kamatcsökkentés volt, hanem a fegyelmezett fiskális és a rugalmas monetáris politika keveréke. Erre korábban csak 1996-tól, a démonizált Bokros–Surányi-csomag nyomán volt példa Magyarországon.
A miniszterelnök aztán a független jegybank modelljét mint afféle bukott európai liberális huncutságot, félretolta. Putyin, Trump, Erdoğan megnyilvánulásai és kinevezési gyakorlatuk is az egypólusú gazdaságpolitikának tisztelegnek. A kérdés innentől kezdve ez: amikor túljutunk a konjunktúracikluson és keményebb szakmai kihívások érkeznek, akkor hogyan teljesít majd ez a régi-új egypólusú modell?
