Gyakran halljuk mostanában, hogy nemsokára eltűnik az életünkből a készpénz. Nem a jól bevált papírdarabokkal fogunk fizetni, hanem kártyával vagy a fintech cégek újabb és újabb elektronikus megoldásaival. Skandináv országokban már tervezik is a kivezetés menetrendjét, sőt Svédországban a készpénz megszüntetése ellen tiltakozóknak már van szervezetük, vezérük és programjuk is. Nem véletlenül: Norvégiában és Svédországban tizenöt év alatt a felére csökkent a forgalomban lévő készpénz GDP-hez viszonyított aránya.
A magyar gazdaság azonban pont az ellenkező irányban dübörög. A forgalomban lévő készpénz csak 2013 és 2016 között több mint 70 százalékkal nőtt, az MNB alig győzte a nyomtatást. Történt ez úgy, hogy a technikai haladásra, a készpénz nélküli fizetések terjedésére sem lehet panasz: a kártyás és a netes vásárlások száma és értéke az elmúlt három évben megduplázódott.
Ez a furcsa ellentmondás azonban korántsem valami újabb gazdasági hungarikum. Az eurózónán belül – a két említett északi ország kivételével – az elmúlt tizenöt évben 5,5 százalékról 10 fölé nőtt a készpénz/GDP arány. Daniel Gros, a Center for European Policy Studies vezetője egy minapi tanulmányában elgondolkodik a lehetséges okokon, majd széttárja a karját: nincs világos magyarázat arra, miért növekedett ilyen mértékben – a fizetési technikák fejlődése ellenére – a készpénzállomány. A kamatszint drasztikus csökkenése nyilván közrejátszik, de ennek közvetlen hatását a fizetési szokásokra nem sikerült egyértelműen igazolni. A készpénz a napi vásárlásokban nem játszik nagyobb szerepet, mint korábban. Sokkal inkább úgy tűnik: a cash vonzó megtakarítási forma lett, s ez a bankok és az új fizetési formák iránti bizalmatlansággal is összefügghet. Az 500 eurós bankjegy magas – bár csökkenő – aránya pedig a fekete- és szürkegazdaság pénzigényének a növekedésére is utalhat.
De miért lettünk mi, magyarok 2015-ben a másodikak Európában a készpénz/GDP arány tekintetében? És miért nőtt ilyen mértékben a készpénzállomány, holott a technikai fejlődés gyorsasága az ellenkező irányt mutatná?
A legfontosabb ok nálunk is minden bizonnyal – és az MNB által közzétett idei tanulmány is ezt állítja – a korábban elképzelhetetlennek tartott kamatcsökkenés: a jegybanki alapkamat a 2013-as 6 százalékról 1 százalék alá esett. Ez erős magyarázat, de ne feledkezzünk meg a lakossági állampapírok még mindig viszonylag magas hozamáról sem. Nyilván az is közrejátszik a készpénzfelhalmozásban, hogy – a GFK tavalyi lakossági banki kutatása szerint – gyenge a bizalom a bankrendszer iránt. A kutatók szerint emiatt a lakosság negyede otthon tartja a pénzét. Az MNB tanulmánya alapján az állományról azt is tudjuk, hogy a két legnagyobb címletben nőtt nálunk ugrásszerűen, ami szintén a megtakarítási motivációt látszik igazolni és nem a napi kiadások igényét.
A magyarországi készpénzrobbanásnak azonban van még egy lehetséges magyarázata, amiről kevés szó esik: a tranzakciós illeték bevezetése és működtetése.
Ki fizet a végén?
Jól tudjuk, az elmúlt hét évben Magyarország a különadóztatás világbajnoka lett. Erre nem csak az önkényes fegyelmezési célok miatt volt szükség: a jól bevált többkulcsos személyi jövedelemadó megszüntetése miatt évente 400 milliárd forintnál is több bevétel esik ki a költségvetésből 2011 óta, s ezt pótolni kell. Ebben az adóuniverzumban a tranzakciós illeték a szuperhős, az aranytojást tojó tyúk, hiszen az összes különadó mintegy negyede, évente úgy 200 milliárd forint ebből az egyetlen forrásból származik.
Tranzakciós adókat leggyakrabban a felemelkedő országok – Brazília, Kolumbia, Venezuela, Argentína, Peru, Ecuador, Pakisztán vagy Srí Lanka – kormányai vetettek ki válságkezelési céllal. Matolcsy György miniszter 2012 májusában jelentette be, hogy mi is követjük őket. Az illeték tervezett mértéke hónapokon belül a többszörösére nőtt, míg végül 2013. január 1-jén már nemzetközi összehasonlításban is igen izmos, magas kulcsokat használó új adónemként indult, pedig a kisebbfajta pénzügyi válságunk már éppen lecsengőben volt. Fél évre rá még egyet csavartak a rendszeren: az MNB a bankok számára kötelezővé tette a havi két ingyenes készpénzfelvétel biztosítását. Ez volt a készpénzfelvét rezsicsökkentése. Mindez olyan gyorsan zajlott, hogy felkészülni sem lehetett rendesen, később még az Állami Számvevőszék is megrótta a kormányt az előkészítés hiányosságai miatt.
Az adó alapötlete pofonegyszerű: ne csak a termékek és szolgáltatások forgalmát, hanem a pénzügyi forgalmat is adóztassuk. Az éves átutalások mértéke hatalmas, tehát kis kulccsal is nagy bevételre lehet szert tenni. Az adóalap kevés szereplőnél – a pénzintézeteknél – jelentkezik, ők pedig amúgy is pontos nyilvántartásokat vezetnek a pénzforgalmukról, az adó tehát könnyen, hatékonyan beszedhető, csalni nem nagyon lehet. Az adó torzító hatása sem tűnt első látásra borzasztónak: elsősorban a fizetések külföldre mozgatásától lehetett tartani. (A dél-amerikai országok esetében egy 2006-os összefoglaló IMF-tanulmány szerint – változó mértékben – éppen ez történt.)
De kit is adóztat valójában a tranzakciós illeték?
A bankok 2013-ban nem voltak szívbajosak. Jóllehet az MNB szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha az adóterhet továbbhárítják az ügyfeleikre, mégis éppen ez történt.
A jegybank munkatársai 2012 decembere és 2013 októbere között a 11 legnagyobb pénzforgalmú magyarországi hitelintézetnél azt találták, hogy „a tranzakciós illeték bevezetése miatti költségnövekedést 2013. októberig lényegében minden bank áthárította a lakossági ügyfelekre különböző formában, néhány esetben a díjak növekedése ráadásul meg is haladta az illeték mértékét”. Egyes bankok leleményesen oldották meg az áthárítást: a kártyás fizetéseknél például a fix éves kártyadíjat emelték. A vállalati ügyfelek – kevés kivételtől eltekintve – ugyancsak megkapták a maguk pluszköltségeit, de ők legalább az extra emelést megúszták – hiába, a verseny nagy úr. Valószínűleg ennek a kíméletességnek is betudható, hogy a vállalatok elenyésző mértékben terelték külföldre a pénzforgalmukat, és nem is vonták össze az utalásokat.
Ám a rájuk vert adóterhet a vállalatok is igyekeztek továbbhárítani. Ki ahogyan tudta: elmaradt béremeléssel, megemelt árakkal, itt lecsíptek valamit, ott hozzáadtak. Nehéz megbecsülni ezek mértékét és módjait, tudomásom szerint senki sem tett erre eddig idehaza kísérletet. A vállalatok – ahogy a bankok is – vélhetően a gyengébb ellenállás irányába terheltek, ami a méltányosságnak biztos nem használ. Ahogy az sem, hogy a tranzakciós illeték eleve differenciál a vállalatok között: azok a cégek – például a kereskedők –, amelyeknél nagy a pénzforgalom, de alacsony a haszon, sokkal nagyobb veszteséget szenvednek, mint mások.
Annak idején az infláció hatására használták a kutatók a „tudatlanság fátyla” kifejezést, mert a költségeket sohasem lehetett az árak folyamatos emelkedése miatt pontosan meghatározni. A tranzakciós illeték működési mechanizmusa hasonló: úgy adóztat, hogy valójában senki sem tudja, mennyit fizet. Az adóteher nagyobb részt közvetetten csapolja az átlagpolgár zsebét, aki még a kisebb-nagyobb közvetlen terhelések összértékéről is keveset vagy semmit sem tud.
De kanyarodjunk vissza a készpénzforgalom és a tranzakciós illeték összefüggéseihez.
A tranzakciós illeték és a készpénztartás
A lakosság és a vállalatok fizetési szokásaiban a kutatók 2013-ban nem érzékeltek látványos változásokat. Később, amikor a törvény lehetővé tette a havi két ingyenes készpénzfelvételt, a banki ügyfelek döntő többsége élt a lehetőséggel. Ennek következtében – miközben a vásárlások száma és mennyisége egyenletes ütemben nőtt – a készpénzfelvételek száma 2014 első félévében 10 százalékkal esett, értékük viszont 5–10 százalékkal növekedett. A lakossági bankszámlák száma 2014 végére 4,5 százalékkal csökkent, a betéti kártyák száma 130 ezerrel, 7,5 millió darab alá esett, ilyen alacsony ez a szám legutóbb 2010-ben volt. A háztartások tehát két készpénzfelvétel között több készpénzt tartanak maguknál, mint korábban és a befolyó készpénz jelentős részét nem költik el.
A tranzakciós illeték hat a pénzügyeinkre, nem neutrális. Az biztos, hogy szinte mindenki átgondolja, hányszor és mekkora összeget vegyen fel készpénzben. De közben az utalások extra terhe és a készpénzfelvétek későbbi költsége – úgy tűnik – nem eléggé ösztönöz arra, hogy valamilyen számlán a készpénzt elhelyezzék. Tehát bár a banki készpénzfelvétet nem, de a készpénztartást bátorítja a rendszer: ha valaki pénzhez jutott, nem rohan a bankba, hogy a számlájára tegye, hiszen az újabb felvét vagy utalás költsége manapság akár nagyobb is lehet, mint például a betétikamat-jövedelem. Ilyen alacsony infláció és kamatok mellett ez a teher sokat számíthat.
Egy idei MNB-tanulmány azt is megemlíti, hogy 2012-től több olyan egyedi alkalom is előfordult, amikor a lakosság egy része nagyobb összegekhez jutott: például a magánnyugdíjrendszer átalakításakor, pénzintézetek végelszámolásakor, a kártérítésekből, a devizahitelkárok kompenzálásakor. A pszichológia ilyenkor is csapdát állít: ha egy nagyobb összeg üti olyan emberek markát, akik ritkán látnak nagy címleteket, valószínűleg nem tűnik annyira fájdalmasnak a pénz kivételekor fizetett egyszeri 6 ezrelékes díj sem. Aztán pihenhet a párnában a pénz, amíg a lakásépítés vagy más nagy összegű kiadás nem jön, annál is inkább, mert a mesterek, az eladók, a szolgáltatók közül sokan még mindig ezt az egyszerű fizetési formát kedvelik.
Csakhogy a készpénz rendszerszintű működtetése nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet, s főként nem olcsó.
A készpénz a logisztikai és pénzforgalmi szolgáltatókon – Magyar Posta, hitelintézetek stb. – keresztül jut el a lakossághoz, vállalatokhoz, önkormányzatokhoz. Ha elveszti a forgalomképességét, lecserélik, s ez történik az új bankjegyek, érmék bevezetésekor is.
Az MNB még 2011-ben felmérte a különböző fizetési formák társadalmi költségeit: megbecsülte a készpénzes tranzakciók számát, majd ennek alapján összesítette az MNB, a logisztikai és pénzforgalmi szolgáltatók, a lakosság, a vállalatok, az egyéb állami szereplők tárolási, szállítási, nyomtatási és egyéb kiadásait. Az így kiszámolt tiszta költség nagyjából évi 200 milliárd forintra rúgott. Az akkor becsült fajlagos változó költségekkel számolva az azóta majdnem kétszeresére duzzadt készpénzállománynak már nem 200, hanem mintegy 300 milliárdos éves üzemeltetési költsége lehet. A növekedés tehát 100 milliárdos éves többletkiadást okoz.
*
A tranzakciós illeték jelenlegi rendszerének mellékhatásain többet kellene gondolkodni. Ha az adóztatás alapelveit vesszük szemügyre, akkor az egyszerű beszedhetőség valóban fontos elve az átláthatóság és a méltányosság elvének rovására érvényesül. Nincs válság, minek ide ez a válságadó? – kérdezhetnénk, ha még működne ilyen párbeszéd. Egy olyan országban, ahol az adótudatosság évtizedek óta borzasztó és alig fejlődik, az illeték tovább növeli az adóhomályt, és ez, úgy tűnik, nemcsak mellékkövetkezmény, hanem kormányzati szándék. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének mesterműve azonban a készpénzrobbanás támogatásán és az átláthatóság csökkenésén keresztül erősíti az adóelkerülést is. Amit beszed az állam, vagy amit megnyerünk az online pénztárgépeken, annak egy részét elveszítjük azzal, hogy a készpénz átláthatatlanul áramlik a gazdaságban, nem adózó forgalmat és jövedelmeket keletkeztet újra és újra.
