Mélyi József

"Jelenkori viszonyaink tanulmányozásához Marx és Engels ad iránytűt a kezünkbe." Ismeretlen kelet-európai történész Magára valamit is adó futballszakértő ilyenkor még nem latolgatja nyilvánosan az esélyeket. Fejben ugyan már mindent helyére tett: értékelte a pillanatnyi formákat, kombinált, majd előre lejátszotta a meccseket, de - a reklámgalléros sarlatánok szavaival élve - "jóslásokba nem bocsátkozik". Tapasztalatból tudja: egy Európa-bajnokság annyira komplex, sokváltozós rendszer, hogy még az előrelátásban oly járatos bél-, madár- vagy villámjósok, kockavetők és álomlátók sem tudnák bizonyosan megmondani, ki kerülhet be a negyeddöntőbe.

Van egy kapus Angliában, úgy hívják, hogy Robinson. Neve alapján szegény hősünk híres lehetne robinzonádjairól vagy a kapufára akasztott pisztolyáról, de őt mégsem valamely nagy tette, hanem a zágrábi stadion egyetlen apró dombocskája segítette kétes ismertséghez. Ezt a szabad szemmel alig látható, végzetes kupacot az ellenfél kapusa túrogatta össze a horvát-angol mérkőzés első félidejében, hogy az esőtől csúszós talajon a labdát ráhelyezve kirúgását erről végezhesse el. Fordulás után pedig pont ezen a kitüremkedésen pattant meg Gary Neville hazaadása, méghozzá éppen csak annyira, hogy a labda nevezett Robinson lába fölött átugorva nevetségesen és védhetetlenül vánszorogjon a kapuba.

Bár a tudományos eszközökkel operáló öszszehasonlító mitológia csaknem egyidős a modern kori labdarúgással, a kutatás mindeddig mégsem fordított kellő figyelmet az egyes országok futballmítoszai közti strukturális egyezések kimutatására. A téma aktuálisabb, mint valaha, így a tátongó űrt a közeljövőben nyilván számos, Joseph Campbell nyomdokain járó mítoszkutató kívánja majd betölteni. Az alábbiakban következzék néhány adalék a születőfélben lévő komparatisztika művelői számára.

Minden idők legszebb öngólját magyar ember lőtte, efelől ne legyenek kétségeink. Nem a legnagyobbat, mert azt az ausztrál Tony Popovic szerezte a Crystal Palace-ből, futtából, sarokkal a hosszúba. Nem a legtragikusabbat, mert azt a kolumbiai Andrés Escobar, akit felbőszült honfitársai ezért az apró tévedéséért le is lőttek. És nem a legkomikusabbat, mivel ott a menteni igyekvő angol játékos, a csengő nevű Chris Brass a labdát egy széles mozdulattal furcsa pályára állítva egyben saját orrát is eltörte. Persze minden öngól olyan, mint egy burleszkjelenet, mert adott hozzá egy slemil, van benne csetlés-botlás, és mindig van a helyszínen legalább tizenegy röhögő ember.

Sokan úgy vélik, hogy Bach zenéjében maga a mennyei harmónia jelenik meg, és vannak, akik egyenesen "istenbizonyítéknak" tekintik. Vannak, akik az égitestek mozgásának összhangját érzik meg benne, mások szerint "egy a világ vérkeringésével".

"Volt egy kapus Angliában, akit úgy hívtak, hogy Robinson." (Régi idők focija) A szociálpszichológia vizsgálatai az utóbbi évtizedekben bebizonyították, hogy a nyilvános térben nincs olyan apró - szándékos vagy önkéntelen - mozdulatunk, amelyben ne tükröződne a világhoz és embertársainkhoz fűződő viszonyunk. Bár a tudósok a leghétköznapibb cselekményektől a legösszetettebb ünnepi rítusokig az élet csaknem minden területét átfésülték, néhol még ma is találhatunk relatíve fehér foltokat.

Poszttraumatikus biatlon Ha valaki nem Materazzi vagy Gerd Müller, de mégis labdába rúgott valaha, annak rémálmai élete végéig futballjelenetekkel vannak tele. Õk ketten eközben nyugodtan alszanak.

Balszél A látványos, művészi, könnyed és szép futball baloldali, ezzel szemben minden, ami eredménycentrikus, a nyers erőre, védekezésre, lesipuskára épít, a jobboldalhoz kötődik.

Az NDK utolsó fejese Bernd Schneider az utolsó percben egy lövőcsellel elküldi a védőt. Még egyszer megtolja a labdát, azután jobbal utoljára kanyarítja középre. Amikor Michael Ballack is utoljára emelkedik ki a védők gyűrűjéből, utolsó fejese pedig a kapufát találja el, annak döndülése lesz az NDK-futball búcsúszava. Egyperces, néma.

Mezhatározó Egy régi Chelsea-mezről jutott eszembe az egész. Középkorú férfi viselte, szemben ült velem a HÉV-en. Kicsit meglepődtem, mert nem igazán divat mifelénk a Chelsea-kék, a régi meg pláne nem. A ruha pár évvel ezelőtti lehetett, de újnak tűnt - nem láthattam a hátán a számot és a nevet, úgy könnyű lett volna belőni az évjáratot, így viszont maradt a találgatás, vajon miért pont ezt vette föl a különben ápolt külsejű ismeretlen. Tényleg lehet ennyire szeretni a Chelsea-t?

...és akiknek nem kell "Úúnom, úútálom, úúndorodom" - így szokta kifejezni magát egyik legkedvesebb barátom, ha nem egészen ínyére való dolgokba kell fognia. Mellesleg, sokakhoz hasonlóan, ő sem szereti a futballt, de talán irántam tanúsított tapintatból, erre az előbbiek helyett inkább a "nem értem, nem élvezem, nem érdekel" szavakat alkalmazza, felváltva.