Van egy kapus Angliában, úgy hívják, hogy Robinson. Neve alapján szegény hősünk híres lehetne robinzonádjairól vagy a kapufára akasztott pisztolyáról, de őt mégsem valamely nagy tette, hanem a zágrábi stadion egyetlen apró dombocskája segítette kétes ismertséghez. Ezt a szabad szemmel alig látható, végzetes kupacot az ellenfél kapusa túrogatta össze a horvát-angol mérkőzés első félidejében, hogy az esőtől csúszós talajon a labdát ráhelyezve kirúgását erről végezhesse el. Fordulás után pedig pont ezen a kitüremkedésen pattant meg Gary Neville hazaadása, méghozzá éppen csak annyira, hogy a labda nevezett Robinson lába fölött átugorva nevetségesen és védhetetlenül vánszorogjon a kapuba.
A régi időkben - a Minarik Ede által halhatatlanná tett Robinson korában - a pálya egyenetlensége jóval többször vált a végzet eszközévé, mint manapság, a biliárdasztal-simaságú gyepcsodák korában. A magyar futballtörténet leggonoszabb fűcsomója 1925 októberében az Üllői úton jutott főszerephez. A spanyolok kapujában a korszak legnagyobb kapusegyénisége, az utolérhetetlen Zamora állt, a magyaroknál pedig hazánk büszkesége, az Európa-hírű Zsák Károly. A meccs során mindketten bemutatták, amit csak a legnagyobbak tudnak: bravúros védéseket, bátor vetődéseket, magabiztosan lehúzott beadásokat. A második félidő elején azonban egy gyengén sikerült spanyol szabadrúgás, amelyet egy serdülő kapus is játszva fogott volna meg, Zsák előtt megpattanva és irányt változtatva a magyar fenomén lába között gurult a kapuba. 1-0-ra kikaptunk, és bár Zsák sírján ez áll: "A minden idők legjobb labdarúgó kapusa", a Zamora elleni párharcot mégis elvesztette.
Manapság az ilyen sorstragédiák szinte csak alsóbb osztályú meccseken eshetnek meg, hiszen a világ futballélvonala nemritkán sztárépítészek - Herzog és de Meuron, Calatrava vagy Sir Norman Foster - által épített csodastadionokban, az időjárás viszontagságaival természetellenesen dacoló high-tech pályákra fut ki, ahol a 28 milliméteres fű és a buckamentesség magától értetődő alapkövetelmény, a véletlen pedig alig juthat szerephez. A 2006-os németországi világbajnokság előtt két évvel például már összehívták a gyepszakértők csapatát, a "Rasenkompetenzteam"-et, amely a Német Gyeptársasággal közösen 400 fűkeverék vizsgálata nyomán dolgozta ki a vébén kötelezően használatos gyepösszetételt: 75 százalék poa pratensis (réti perje) és 25 százalék lolium perenne (angol perje). Indoklásuk szerint a horizontálisan elterülő, stabilitást adó réti perjét jól kiegészíti a magasba törő, optikailag előnyösebb megjelenésű angol perje, sőt az előbbi téli depresszióra való hajlamát kiválóan ellensúlyozza az utóbbi agresszivitása. Ezenkívül még a labda is jól gurul rajta - nem úgy, mint a tarackos tippanon vagy a taréjos cincoron.
Az első osztályú nyugat-európai pályák alatt mintegy 25 centiméterrel ma már bonyolult fűtésrendszerek, precízen megtervezett vízelnyelő kavics- és homokrétegek találhatók. Erre terítik rá az elsősorban holland és német cégek által előkészített, az "aratás" után általában 12 méter hosszú és 1,2 méter széles szeletekben kiszállított gyepszőnyegtekercseket, amelyeket viszont a döntő mérkőzések után egyes áruházakban harmincszor húszas darabokban, eredetiség-igazolással, kérés szerint bekeretezve lehet megvásárolni.
A gondos tervezés és a fejlett technológia azonban gyakran nem biztosítéka, hanem éppen hogy gátja a gyep egészséges fejlődésének. A legjobb példát erre a kilencvenes évek csodája, az Ajax Amsterdam Arénája szolgáltatta, amelyben a meredek tribünök és a messze kiugró tetők miatt sem elég napfény nem érte, sem megfelelő légáram nem bizsergette a gyepet, így az az építés utáni első öt évben 24-szer rohadt ki. A felháborodott szurkolók annyira megunták ezt az állapotot, hogy tiltakozásuk jeléül két tehenet hajtottak be a játéktérre, akik aztán annak rendje s módja szerint a trágyázást is megoldották.
A probléma nem egyedi, és a mérnökök már számos szabadalmaztatott építészeti megoldást találtak rá: például az átlátszó tetőszerkezetet, amely sajnos gyorsan koszolódik, vagy a tetőre szerelhető lamellás fényterelőket, amelyek azonban nem oldják meg a szél hiányának problémáját. Az utóbbi években a tudósok három újabb komplex javaslattal álltak elő: az egyik szerint egy hidraulikus liftrendszer segítségével magát a pályát emelik magasba, hogy a tribün szintjére kerülve érjék el a gyep számára természetes körülményeket. A Schalke hipermodern stadionjában - amelyben többek között öt kilométeres csőrendszeren keresztül áramlik mindenhová a sör - a zöld gyepet regenerálódás céljából egyszerűen kitolják az épületkomplexum elé. Ha minden jól megy, a hídszerűen megépített déli tribün alatt a pálya három és fél óra alatt hagyja el az arénát, hogy aztán némi felfrissülést követően ugyanennyi idő alatt térjen vissza. A harmadik, még ennél is bonyolultabb módszer szerint a helyben maradó gyep fölött alig valamivel ügyes gépek egy szkennerszerű burát mozgatnak, amely alatt az irányított mesterséges fény, a célzottan adagolt trágya, valamint a szélszerűen kevergetett, szén-dioxidban dús atmoszféra közepette megfelelően zöld marad a fű.
A mai, kabrióként nyitható-csukható stadionok és mobil rendszerekkel sebesen letakarható pályák korában a napfény és a szél mellett a víz is már csak kivételes esetekben jelenthet problémát. Régebben bezzeg ez is másképp volt. Ki ne emlékezne az 1974-es vébén a fináléba jutást eldöntő NSZK-lengyel meccs előtti felhőszakadásra, az úgynevezett "frankfurti vízi csatára", ahol kőkorszakinak tűnő, de mint később kiderült, csupán négy évvel korábban szabadalmaztatott, ide-oda tologatott vízgyűjtő hengerekkel gyűjtötték be úgy-ahogy a csapadékot. Hol maradt mára a csúcsmeccsekről a kevésbé technikás csapatok ellen régebben gyakran alkalmazott módszer: a pálya fellocsolása? Nálunk utoljára talán a nagy stratéga hírében álló Mészöly Kálmán vetette be ezt a fegyvert a görögök elleni 1983-as Eb-selejtezőn: az alábecsült ellenfél a Népstadion elárasztott füvén 3-2-vel lefocizta a pengés magyar csapatot.
Napfény, szél és víz ide vagy oda, a jövő már ma is a műfű felé mutat. Az egy négyzetméteren 101 760 fűszálat tartalmazó, polietilén-, szilikon- és gumigranulátum felhasználásával készülő, kiválóan abszorbeáló technikai csodák ma már alig valamivel maradnak el a valódi gyep tulajdonságaitól. Igaz ugyan, hogy az első afrikai műfüves kísérletek a 70 fokra forrósodó pályán égési sérülésekkel végződtek, de holland tudósok szerint nemsokára már a legfontosabb problémára is megtalálják a megoldást, és ha egy labda 14 méter/szekundum sebességgel érkezik, 25 fokos szögben, akkor 10 méter/szekundummal fog távozni, 17 fokos szögben. Mint a füvön, természetesen.
