*
Akadnak ezenkívül olyan emberek is, akik ugyanezt gondolják a páratlan atléta, Jonathan Edwards ugrásairól. Ha létezett ugyanis valaha valaki, akire illett a kifejezés: "muzsikál a mozgása", akkor az ő volt. Olyan könnyedséggel szökkent három elrugaszkodással tizennyolc méteren túl, mintha az őt befoglaló néhány légköbméterben felfüggesztették volna a tömegvonzás földi törvényét. Pedig egy ideig úgy tűnt, a világ sohasem ismerheti meg a "Nehézkedés Zsonglőrének" tökéletes mozgását. Jonathan Edwards ugyanis keresztény meggyőződéséből következően - a Tűzszekerekből is ismert Eric Liddellhez hasonlóan - sokáig nem volt hajlandó vasárnap rajthoz állni. Így maradt le például az 1991-es világbajnokságról, ahol versenyszámára az Úr napján került volna sor. Végül aztán hittársai meggyőzték, hogy Isten dicsőségére és evangéliumának terjesztése érdekében mégiscsak jobb, ha félreteszi a tilalmat, és tehetségét megmutatja a nagyvilágnak. Két világbajnoki arany, máig érvényes világcsúcs és egy olimpiai bajnoki cím lett a jutalma (1Sám 2,30). Pályája csúcsára a 2000-es sydneyi olimpián ért fel, mégpedig úgy, hogy bizonyos tekintetben ott is vele volt az Úr. A stadionba érkezve Edwards a hőn áhított arany érdekében még elrebegett egy imát, aztán táskájában a törülköző és az izomkenőcs mellett megtapogatta a szardíniásdobozt, amelyben a hal - kissé morbid, de számára adekvátnak tűnő szimbólumként - Krisztust jelképezte, majd levette melegítőjét, és mindenkinél meszszebbre repült. Atlétikai karrierje befejeztével a BBC vezető vallási műsorában, a Songs of Praise-ben került képernyőre, evangelizációjának hatósugara és népszerűsége pedig tovább nőtt. Egészen 2007 februárjáig. Ekkor ugyanis - miután épp befejezte egy Szent Pál életéről szóló film forgatását - váratlanul közölte a világgal, hogy elvesztette a hitét. Saját bevallása szerint miután egy történész szakértő felvillantotta előtte, hogy a damaszkuszi úton lezajlott pálfordulás talán inkább epileptikus roham lehetett, semmint megvilágosodás, hirtelen ateistává vált. "Amíg nem vonultam vissza, soha nem kételkedtem istenhitemben" - mondta. Visszavonulása után azonban rájött, hogy identitásában az atlétika fontosabb szerepet játszott, mint gondolta volna; önazonossága egyik felének elvesztésével pedig a másik fél - addig sziklaszilárd hite - is megkérdőjeleződött. "Bizonyos értelemben emberibbnek érzem magamat, mint valaha. (É) De ha nincs isten, ez azt jelentené, hogy nincs értelme az életnek?" - kérdezi Edwards.
Jonathan Edwards eddigi élettörténete is bizonyítja, hogy vallás és sportkarrier viszonya manapság nem problémamentes. A bálványozott élsportolók felekezeti hovatartozása majdnem mindig közügy, hitüket gyakran alsó trikójukra vagy bőrükre írva tárják ország-világ elé. A keresztény sportolónak a versenysport mai körülményei között kell összeegyeztetnie a Krisztus példájában gyökerező életstílus megvalósítását a siker követelményével. Az isten- és emberszeretet parancsa (1Jn 4,20), az Úr Jézusnak való engedelmesség és a taktikai szabálytalanság imperatívusza között pedig bizony komoly szakadék tátong. Mit tehet az üdvözülni vágyó ember, ha a sors szeszélye vagy elhivatottsága nyomán e nem feltétlenül a keresztény - vagy esetleg nem azon keresztény - erkölcs alapjain álló rendszer résztvevőivel szemben kell meghatároznia önmagát? Az alábbiakban következzék három példa.
*
"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne veszszen, hanem örökké éljen" - hirdeti János 3,16. A bibliai idézet helye sok sportrajongó számára tűnhet ismerősnek. A nyolcvanas években ugyanis nem volt olyan komolyabb sportesemény - olimpia, focivébé, NBA-döntő -, ahol a nézőtérnek a kamerák által jól befogott részén fel ne tűnt volna a "John 3:16" felirat. Akkoriban a legtöbben talán arra gondoltak, valamilyen vallási csoport, egy kisebb szekta terjeszti az igét; sokan vannak, sok a pénzük és idejük, mindenhol a legjobb helyekre ülnek. Aztán kiderült, hogy mindez egyetlen ember műve volt, Rollen "Rock'n Rollen" Stewarté, aki 1980-ban kapott hívást az Úr szavának terjesztésére - minél több sporteseményen, minél láthatóbb helyen. Az amerikai nézők már korábbról is jól ismerték, hiszen ő volt a "Rainbow Man", a sportközvetítések üde színfoltja, aki hatalmas, szivárványszínű afroparókájában egy adott pillanatban kiugrott a nézők sorából, hülyén a kamerába vigyorgott, vagy felmutatta a hüvelykujját, esetleg csak integetett egy kicsit. Miközben hétköznapjait a szexuális kicsapongás és a kábítószermámor töltötte ki, hírneve egyre nőtt: a meccsek szünetei mellett tévéműsorokban, sörreklámokban tűnt fel egy-egy pillanatra. Egy napon aztán, épp a pasadenai Super Bowl után parókájával a kezében és valami furcsa ürességgel a szívében ment vissza a hotelszobájába, ahol unalmában bekapcsolta a tévét. A Today in Bible Prophecy című vallási műsort bámulva villámcsapásszerűen érte el az Úr hangja. Egyszerre térdre esett a képernyő előtt, és elmondása szerint "megengedte Jézusnak, hogy átvegye az ellenőrzést az élete fölött". Ettől fogva Rollen Stewart - és a maga köré gyűjtött néhány segítő - gyakorlatilag minden fontosabb sporteseményen megjelent és felmutatta a táblát.
A stratégiai pozíciók megszerzésének nagymestere volt, a tévések és a rendezők pedig vagy gyűlölték, vagy megszokták. Egy legenda szerint a szarajevói téli olimpián kitiltották az egyik stadionból, mert a John 3:16-ot kódolt üzenetnek gondolták. Nagy átlagban havi 12 sporteseményre jutott el, és miután 1984-ben megnősült, feleségével együtt egy Toyota furgonnal járták be keresztül-kasul Amerikát, minden pénzüket küldetésükre költve. Stewart nem igazán szerette a sportot. "A sporteseményeket látogató emberek olyanok, mint a rómaiak, akik elmentek megnézni, hogyan eszik meg az oroszlánok a keresztényeket" - mondta. Egy idő után már úgy gondolta, a televízió a sátán eszköze. "Soha nem nézek tévét, kivéve, ha a saját stratégiámat követve magam is megjelenek benne."
A nyolcvanas évek végén aztán ráébredt, hogy csak a radikálisabb megoldások terelhetik a világot a helyes útra. 1991-ben elfogatóparancsot adtak ki ellene, mert a tömegrendezvényeket látogatva az ártatlan táblamutogatásról áttért a bűzbombák hajigálására. "God thinks this stinks" - volt a jelmondata. 1992-ben aztán a Los Angeles-i Hyatt Hotelben túszul ejtett egy szobalányt, aki a bombával és fegyverrel fenyegetőző, az ablakokba az apokalipszisről szóló idézeteket aggató Stewart elől berohant a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Miután a rendőrök egy rövid akció végén elfogták a túszejtőt és kiszabadították a lányt, a riporterek kérdésére válaszolva a korábbi sikeres médiahacker elmondta: tettével a néhány napon belül bekövetkező végítéletre kívánta figyelmeztetni az emberiséget. Rollen Stewartot háromszoros életfogytiglanra ítélték. Azonban bebörtönzése után sem tűntek el a táblák a stadionokból. Éveken át hét követője járta a sporteseményeket, de a Márk 8,36-tal és további tábláikkal már nem közelítették meg Stewart médiahatását.
*
A futballvilág legismertebb hitbéli ellentéte egyetlen város két csapatához kötődik: a glasgow-i Rangers a protestánsok, a Celtic pedig a katolikusok klubja, a két szurkolótábor pedig több mint egy évszázada e hitbéli ellentét mentén szerveződik. A negyvenes-ötvenes években az ellenségkép minden korábbinál élesebbnek tűnt, akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy a másik felekezetből szerződtessenek játékost vagy edzőt. A hatvanas években torpant meg ez a tendencia, amikor a Celtic Jock Stein személyében először alkalmazott protestáns menedzsert. Minden idők egyik legkiválóbb edzőjétől, aki 1967-ben BEK-győzelemre vezette a csapatot, akkoriban megkérdezték: "Jock, ha két játékos közül kellene választanod, az egyik katolikus, a másik protestáns, melyiket szerződtetnéd? A protestánst. Miért? Mert tudom, hogy a Rangers soha nem szerződtetné a katolikust." Aztán elérkezett az idő, hogy ez a sorozat is megszakadjon. Graeme Souness, a Rangers menedzsere a nyolcvanas években rájött, hogy akkor építhet csak sikeres csapatot, ha megtöri a protestáns hagyományt: a szurkolók haragjától sem tartva mindenáron katolikus játékost akart szerződtetni. (Igazság szerint évtizedekkel azelőtt volt már egy-két katolikus a csapatban, de ez gyorsan elfelejtődött, mert a legenda - "a Rangers soha" - erősebbnek bizonyult.) Ki is szemelte magának Terry Butchert, az angol válogatott középhátvédjét. Róla azonban hosszas titkolózás és találgatás után - Butcher csak annyit volt hajlandó válaszolni Souness hitbéli kérdésére: "angol futballista vagyok" - kiderült, hogy mégiscsak az anglikán egyházhoz tartozik. 1989-ben aztán végre célhoz ért a menedzser: őrületes botrány közepette leszerződtette a Celtic volt játékosát, Mo Johnstont. A hír hallatán Rangers-szurkolók elégették saját zászlóikat, a város másik oldalán pedig az engesztelhetetlen Celtic-drukkerek "áruló" feliratot festettek Johnston portréjára. Az általuk ettől kezdve csak Júdásnak nevezett játékos aztán azzal tette fel az i-re a pontot, hogy a két csapat következő rangadóján megszerezte a győztes gólt (Lk 22,5). De így legalább a Rangers-hívek megbocsátottak.
*
Tavaly, a világbajnokság forgatagában kissé elsikkadt a hír: megválasztották a vébé "keresztény sztárját". A holland ökumenikus keresztény csoport által kezdeményezett, protestáns és katolikus tanárok részvételével lebonyolított szavazást az iráni válogatott egyetlen keresztény játékosa, Andranik Teymourian nyerte. Az örmény kisebbséghez tartozó fiatal futballista, aki keresztvetése mellett elsősorban hajtós és önfeláldozó játékával hívta fel magára a figyelmet, az eredményhirdetés után elmondta: "Nagyon boldog vagyok, hogy keresztényként egy muszlim csapatban játszom."
Teymourian azóta Angliában, a Bolton Wanderers csapatában futballozik, ahol a hivatalos iráni politikára fittyet hányva barátságot kötött izraeli csapattársával, Idan Tallal. Amikor januárban Teymourian egy kupameccsen gólt szerzett, Tal odaszaladt hozzá, és átölelte. A kép azonnal felkerült jó néhány izraeli és iráni honlapra. Talt az újságírók megkérdezték, mit mondott barátjának a gólöröm közben. "A csapaton belül 'Jézusnak' hívjuk, a menedzser adta neki a becenevet, amikor megnövesztette a haját. Úgyhogy csak annyit mondtam neki: 'Gratulálok a gólodhoz, Jézus!' " - mesélte Tal (Sir 6,17).
