Balszél
A látványos, művészi, könnyed és szép futball baloldali, ezzel szemben minden, ami eredménycentrikus, a nyers erőre, védekezésre, lesipuskára épít, a jobboldalhoz kötődik. E 68-as gyökerű gondolat az utóbbi évtizedekben, elsősorban Nyugaton, többször képezte vita és revízió tárgyát, de teljesen megoldani-meghaladni talán még mindig nem sikerült. Mielőtt a vita nálunk is fellángolna, fordítsuk tekintetünket - némi morális relativizmussal - a múltba, egy olyan év felé, amelyben a futball, baloldaliság és művészet egyfajta közös csillagóráját élte.
1982-ben fordult elő első alkalommal - talán már ez sem véletlen -, hogy a kasseli documentát, a kortárs képzőművészet legnagyobb seregszemléjét és a labdarúgó-világbajnokságot ugyanabban az évben rendezték meg. Az akkori documenta legmaradandóbb alkotása Joseph Beuys 7000 tölgy c. projektje volt, amelynek keretében a művész, a jobboldal kezdeti idegenkedése ellenére elérte, hogy maga a közönség népesítse be a fákkal és a hozzájuk tartozó bazaltkövekkel a város köztereit. Beuys szociális plasztikája nyilván nem volt ismeretlen azon kasseli "autonómok és spontik" előtt sem, akik 1982-ben megalapították a Dynamo Windrad (Dinamó Szélkerék) futballcsapatát, amely "kicsit balos, kicsit alternatív" együttesként mindenekelőtt valódi (zöld) futballpályákra vágyott. Az év során egyébként hasonló szándékok nyomán valóságos alternatív csapatalapítási láz lett úrrá az NSZK-n: ekkor keletkezett például a ma is nagyrészt egykori összeállításában játszó aacheni Partisan Eifelstrasse, illetve az önmagát egyszerűen Deutschlandnak nevező együttes. ("Hogy majd elmondhassam az unokáimnak, 300-szor szerepeltem Németország színeiben" - mondta állítólag az egyik alapító atya.) A csapatok demokratikusan és viszonylag lazán szerveződtek, bíróra nem volt szükségük, mert a kényes helyzeteket a pályán közösen vitatták meg, és általában edzőjük sem volt, mivel edzésekre nem került sor. A leginkább csendes, helyi kezdeményezések sohasem válhattak volna országos üggyé, ha 1983-ban a Dynamo Windrad nem kéri felvételét a Hesseni Labdarúgó Szövetségbe. A tartományi sportvezetők azonban, hivatkozással arra, hogy "a Dynamo név túlságosan hasonlít az NDK, illetve a keleti blokk névadási szokásaira", visszautasították a kérelmet. Abszurd, a hidegháború korát idéző jogi procedúra vette kezdetét, amelyben a bíróság első fokon a csapatnak adott igazat ("a dinamó az energia átalakítására szolgáló eszköz"), másodfokon azonban a közvélemény szemében egyre nevetségesebbé váló funkcionáriusoknak. A végül majdnem az alkotmánybíróságig jutó ügy legfontosabb hozadéka a jogilag vesztes fél számára több külföldi vendégjáték lett: a Dynamo Windrad Kína és Kuba mellett 1989-ben a Szovjetunióba is eljutott, ahol a másodosztályú Sinnyik Jaroszlavltól "dicsőséges", 5:3 arányú vereséget szenvedett. A helyi sajtó másnap így tudósított: "A Sinnyik már több földrész számos együttese ellen pályára lépett, de ilyen csapat ellen még sohasem játszott." A Dynamo Windrad - amelyben egy alkalommal vendégként pályára lépett Joschka Fischer is (aki éppen 1982-ben kezdte meg karrierjét a Zöldek színeiben) - később bebizonyította, hogy hazai pályán jóval többre képes: a documenta X. csapatát 1997-ben 3:1-re győzték le.
Az eredményes és a szép futball antagonisztikus ellentmondására a leghatásosabb példákat épp az 1982-es, keserédes vébé szolgáltatta. Szerencsére emlékezetünk korrekciós szerkezete jóvoltából mégsem a diadalittas Stielike vagy a kupát magasba emelő Gentile képe jelenik meg szemeink előtt, hanem a csodálatos franciák kombinációi, vagy minden idők egyik legszellemesebb brazil középpályássora, amelyből termetével, eleganciájával, ötletességével "Doktor" Sócrates még Zico, Cerezo, Falc-o mel-lett is képes volt kiemelkedni. Sócrates, a Corinthians jobb oldali középpályása a nyolcvanas évek elején nem csupán játékosként, de a lassan gyengülő brazil katonai diktatúra politikai ellenfeleként is ismertté vált. Csapattársaival, a fiatal gólkirályjelölt Walter Casagrandéval és a kommunista nézeteket valló balszélsővel, Wladimirral közösen álltak az úgynevezett Democracia Corintiana mozgalom élére. A kezdeményezés, amely kezdetben a játékosok, edzők és menedzserek közös felelősségvállalásáról, a klubnál uralkodó autoriter rendszer lebontásáról szólt, a S-o Pauló-i szegénynegyed futballcsapatától futótűzként terjedve, két év alatt a demokratikus választásokat és közvetve a katonai rezsim végét készítette elő. Miközben a Corinthians a futballpályán sikert sikerre halmozott - 1982-ben és 1983-ban megnyerte a S-o Pauló-i bajnokságot - a játékosok egyre többször nyilvánultak meg a nagypolitika színpadán is. A diktatúra képviselői, felismerve a veszélyt, lejárató kampányba kezdtek: Sócratesről elterjesztették, hogy alkoholista, míg Casagrandét drogfüggőséggel gyanúsították, de népszerűségüket nem sikerült megtépázni - nevük Brazíliában ma is a demokrácia megteremtésével kapcsolódik öszsze (nem is beszélve Wladimir nevéről).
A futball és a baloldal összefüggéseinek történetében természetesen még a csillagórák idején sem volt minden ilyen egyértelmű. A spanyolországi vébé két mellékszereplője - az előző két világbajnokság egy-egy hőse - ebből a szempontból igencsak ellentmondásos pályát futott be. A döntő egyetlen német góljának szerzője, Paul Breitner a hetvenes évek első felében szívesen jelent meg akár edzésen is kis vörös könyvecskével a kezében, és fotóztatta le magát Mao portréja alatt ülve. A '74-ben a Bayerntől a Real Madridhoz szerződő ifjú és dúsgazdag Breitner igazi maoizmusát annak idején a német baloldal kétkedve fogadta, de '82-ben, amikor "rebellis" szakállát egy arcszeszreklám és 150 000 márka kedvéért vágatta le, politikai elkötelezettsége már a nagyközönség körében is megkérdőjeleződött. Az 1982-es argentin válogatott - akkor már bukófélben lévő - szövetségi kapitánya, César Luis Menotti, ha lehet, még kérdésesebb karakter. Máig vita tárgya, vajon a 78-as hazai világbajnokság idején a katonai junta kiszolgálóját vagy bátor ellenzőjét kell-e látnunk benne, aki felmegy a dísztribünre, de kezet már nem nyújt. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a baloldali labdarúgásnak a kibővített művészetfogalom értelmében legbeuysibb meghatározása tőle származik: "A futball ugyanazt a szerepet tölti be, mint a művészet más kifejezési formái - mint egy jó film vagy egy jó kép. Másként fogalmazva: egy jobb, igazságos és emberi életre készít fel." A képzeletet a hatalomra!
