Pálya a magasban (Az NDK utolsó fejese)

Egotrip

Az NDK utolsó fejese Bernd Schneider az utolsó percben egy lövőcsellel elküldi a védőt. Még egyszer megtolja a labdát, azután jobbal utoljára kanyarítja középre. Amikor Michael Ballack is utoljára emelkedik ki a védők gyűrűjéből, utolsó fejese pedig a kapufát találja el, annak döndülése lesz az NDK-futball búcsúszava. Egyperces, néma.

Az NDK utolsó fejese

Bernd Schneider az utolsó percben egy lövőcsellel elküldi a védőt. Még egyszer megtolja a labdát, azután jobbal utoljára kanyarítja középre. Amikor Michael Ballack is utoljára emelkedik ki a védők gyűrűjéből, utolsó fejese pedig a kapufát találja el, annak döndülése lesz az NDK-futball búcsúszava. Egyperces, néma.

Az össznémet labdarúgás legjobbjai közt már ma is csak maroknyian vannak, akik még az NDK futballiskoláiban nevelkedtek, közülük pedig néhány év múlva talán Ballack lesz az utolsó, akinek mozgásán, helyezkedésén még érződik majd a német demokratikus futball szelleme. Persze aki Karl-Marx-Stadtban (a chemnitziek öblögetésében: galmaaxstatt) kapta meg az alapokat, annak hosszú távon sem lehet gondja a felépítménnyel.

Az NDK-futball alapjait egyébként nagyrészt magyarok rakták le, az ötvenes években Gyarmati János, a következő évtizedben pedig Soós Károly szövetségi kapitánysága idején, amikor a válogatott csapat fegyelmezett, de látványos, összességében azonban teljesen eredménytelen futballt produkált. A hetvenes években - az aranykorban - már többször is felülmúlták a tanítómestereket, hogy aztán az utolsó időszak - hozzánk hasonlóan - egy-két kupasikertől eltekintve szürkeségbe vesszen. Az NDK-foci végül is négy évvel a magyar után, 1990-ben szűnt meg, egy Belgium elleni barátságos meccsel és a német egyesüléssel. Wales vagy Skócia mintájára elméletileg még ekkor is fennmaradhatott volna a keletnémet válogatott, de ez a gondolat ugyanúgy tűnt el a süllyesztőben, ahogy a "harmadik út" vagy a brikettízű gothai vermut.

A hirtelen támadt nyugatnémet hurráoptimizmus 1990-ben még magát Franz Beckenbauert is elérte, aki a megnyert világbajnokság után Rómában így nyilatkozott: "Ha most még az NDK játékosai is csatlakoznak hozzánk, azt hiszem, csapatunk évekig verhetetlen lesz. Sajnálom a világ többi részét." Miközben a jóslat messze nem vált be, a csatlakozás ellenére az NDK emléke sem tűnt el nyomtalanul. 1995-ben, a német válogatott egyik győztesen megvívott Eb-selejtezője után a tévében meginterjúvolták Matthias Sammert, aki bár csúcsformáját Nyugaton érte el, első sikereit még "a létező szocializmusban" aratta. A riporter azt kérdezte tőle, vajon mennyit ér ez a győzelem. A választ a kiváló középpályás így kezdte: "Ez a siker nagyon fontos az NDK futballjaÉ Khm. Bocsánat, a német futball számára." Ráadásul azt, hogy DDR, úgy ejtette: dedea, ahogy csak azok mondják, akik tudják, miről beszélnek.

Elő- és utóélet ide vagy oda, ha most erősen egyszerűsítve eltekintünk a montreali olimpiai győzelemtől és néhány apróbb-nagyobb sikertől, akkor az NDK-futball története tulajdonképpen egyetlen meccsből áll: Hamburg, 1974, az ellenfél az NSZK. "Mi játszunk ellenünk" - harsogta egy nyugatnémet lap a világbajnokság egyik legnagyobb érdeklődéssel várt csoportmeccse előtt. Bár már mindkét csapat továbbjutott, a "hazaiak" pedig esélyesnek számítottak, a helyzet mégsem volt egyszerű. A belnémet viszonyt például éppen Günter Guillaume leleplezése terhelte. A Willy Brandt közvetlen környezetében dolgozó, feddhetetlen nyugatnémet közhivatalnokról kiderült, hogy igazából a Stasi ügynöke; az ügy miatt a kancellár néhány héttel a vébé előtt lemondott. Futballban sem volt egyértelmű a képlet: a Dynamo Dresden csapatában, amelyet abban az évben a későbbi győztes Bayern ütött ki nagy csatában a BEK-ből, tizenkilenc játékosból öt besúgó volt. A Milan legyűrésével KEK-győztes FC Magdeburgnál ezt a számarányt nem hozták nyilvánosságra.

Növelte az izgalmakat az a tény is, hogy a két ország hivatalos mérkőzésen, közönség előtt korábban még nem találkozott egymással. Nem tekintik hivatalosnak a müncheni olimpia középdöntőjét, ahol a Hoeness-szel, Kaltzcal, Hitzfelddel felálló "amatőr" NSZK 3:2-re kapott ki az NDK nagycsapatától. Korábban pedig, amikor az olimpiai versenyeken még közös német csapat indulhatott, a két válogatott oda- és visszavágókon, a közönség kizárása mellett döntötte el, melyikük képviselheti a fekete-vörös-arany színeket.

A zárt kapuk megnyitásának akadályát persze korábban sem a nyugatnémet drukkerek jelentették volna. A 74-es világbajnokság politikailag legérdekesebb eseményére az NDK párt- és állami vezetése megfelelő megbízhatósági kritériumok (otthon hagyott családtag, párthűség stb.) alapján 1500 szurkolót válogatott ki, akik aztán szervezett rendben utazhattak Hamburgba a mérkőzés megtekintésére. Természetesen ezt megelőzően valamennyien politikai eligazításon vettek részt, amelynek keretében útravalóul a következő szabályozást kapták: "Az NDK-turisták a sportolók támogatására az NDK sportrajongóinak közismert buzdítását használják: 7-8-9-10, Klasse! (azaz 7-8-9-10, Remek!), és ezt erőteljes tapssal kísérik." (A párt iránymutatását idézi: Thomas Blees: 90 Minuten Klassenkampf. Frankfurt am Main, 1999) A legnehezebb helyzetben valószínűleg mégsem a szurkolók, hanem a tévékommentátorok voltak. Az NDK riportere a felvételek tanúsága szerint egy esetben sem tévesztette el a csapatok hivatalos megnevezését, míg nyugatnémet kollégája gyakran nem bírt a nyelvével: "Uli Hoeness odalép a német kispadhoz" - mondta többek között.

A nézőkben határon innen és túl vibráló feszültség végül is elhomályosította azt a tényt, hogy a pályán normális futballmeccs zajlott, nem túl magas színvonalon, kevés helyzettel. Hogy a döntetlenszagú találkozó mégis sporttörténeti emlék maradjon, arról a 78. percben Jürgen Sparwasser (szabad fordításban: "Spórolj a vízzel, Gyuri!") gondoskodott. A fiatal csatár Hamann előreívelt labdáját a tizenhatosnál megtolta, ezzel tempóhátrányban hagyta Vogtsot és Höttgest, egy lövőcsellel becsapta Sepp Maiert, és megszerezte a győztes gólt. "1:0 - mint a két német márka váltási aránya" - vicceskedtek akkortájt. Az ideológiailag is fontos gól nemcsak a világbajnokság további menetére gyakorolt döntő hatást (az NSZK a könnyebb ágra került), de Sparwasser életére is. Az NDK ikonja sokáig próbált kibújni szerepéből, mígnem aztán 1988-ban sokakhoz hasonlóan ő is a Nyugatot választotta.

A mérkőzés legfontosabb ereklyéje, a gólszerző trikója az öltözőbeli mezcsere nyomán Paul Breitnerhez került. Majd' harminc évvel a meccs után, 2002-ben, a 74-es világbajnok csapat tagja a kincset a keletnémet árvízkárosultak javára árverésre bocsátotta. A mezt egy Schalke-rajongó zöldségkereskedő vásárolta meg, hogy aztán egy évvel később a bonni Történelem Házának ajándékozza. Ott látható ma is a letűnt kor lenyomata: a 14-es szám. Névre nincs is szükség, hiszen Sparwasser már megmondta: "Ha a sírkövemre egy napon csak ennyit írnak majd: 'Hamburg, 1974', mindenki tudni fogja, ki nyugszik ott."

Neked ajánljuk