Legnagyobb megaláztatásom azonban talán éppen azért égett belém olyan mélyen, mivel nem meccsen szenvedtem el, hanem - horribile dictu - egy az egyben. Valamikor a nyolcvanas évek közepén történt, akkoriban komolyan atletizáltam, gyors voltam, mint az iramszarvas, ügyes, mint a mókus. Egy üdülőben futottam össze M.-mel, a biatlonversenyzővel. Nem volt több fiú közel s távol, így ketten fociztunk. Először csak rugdostunk, aztán találtunk két kaput, cseleztünk is. Rögtön látszott rajta, hogy legalábbis gyorsabb, mint az iramszarvas, és ügyesebb még a mókusnál is. Nevetgéltem, mintha vicces lenne, hogy folyton megmajmol. Később egyre komolyabban játszottam, de ez sem vezetett semmire. Legtöbbször csak néztem, hogy megy el mellettem, végül tíz gól különbségnél azt javasoltam, menjünk fürödni. "Jó, inkább ússzunk" - mondta. Később olvastam a Népsportban, hogy biatlonkarrierje múltán egy NB1-es csapat akarta leigazolni, aztán nem tudom, mi lett vele. Álmomban úgy szokott előjönni, hogy elviszi jobbra a labdát, majd egy visszahúzós csellel végleg hülyét csinál belőlem. De most hagyjuk a biatlont, beszéljünk inkább más téli sportokról.
A téli sportok engem hidegen hagynak. Ez nem igaz, de jól hangzik. A viszonylagos idegenkedés talán abból fakad, hogy gyerekkoromban a lakótelepen senkit sem ismertem, aki síelni járt volna, a jégkorongot meg csak a tévében néztem (és egyébként sem igazi téli sport, mert a vébé mindig tavasz közepén van). Tulajdonképpen mindig minden közvetítést néztem. Sokáig azt hittem, ezzel egyedül vagyok, de az idők során egyre több sznob értelmiségi barátomról derült ki, hogy látott már olimpiai szánkódöntőt, vagy titokban várja a négysáncverseny következő állomását. Miután ők is rájöttek, hogy előttem nyugodtan beszélhetnek furcsa szenvedélyükről, sorra megosztották velem hosszú évek során lepárolt meglátásaikat egy-egy sportág lényegéről. Esztéta barátom a bobversenyekről tett revelatív megállapítást, mely szerint igazából a képernyő alsó sarkában lévő órák versenyeznek egymással, és a rendezők ehhez vágnak be bukósisakos alakokról készült loopolt képeket. Történész barátom a jégkorong megismerhetőségére hozta fel példaként Knézy Jenő közvetítéseit. Aki még látta védeni Holeceket és Högostát, játszani Harlamovot a "juharlevelesek" ellen, az emlékszik arra is, amikor egy-egy bonyolult akció végén a néző a képernyőn csupán kavargó, eső-csúszó játékosokat, lendülő botokat és dőlő kapust érzékelt, de a korongot sehol. Ilyenkor Jenő váratlanul így kiáltott: "Kapufa!" Először nem értettük, miért mondja, de aztán a második lassításon már kivehető volt, hogy az addig láthatatlan lövés valóban a kapuvason csattant. A hoszszú távú gyorskorcsolya orvos barátom szerint nem szól másról, mint a merevgörcs beállásának fázisairól, és ezek felismeréséről. Az értelmezhetetlen sportágak között vezető helyen a sífutás áll, amelyben azonban szintén megtalálhatjuk örömünket. Író barátommal a naganói olimpia egyik közepesen hosszú számát néztük végig hajnalig - nem voltunk sem álmosak, sem józanok -, csak arra várva, vajon végül hányadik lesz kedvenc nevünk, az észt Veerpalu.
Azt, hogy a biatlonért rajongani is lehet, N.-től, a gázipari mérnöktől tudom, aki nyugdíjasként elhagyta szülőföldjét, Ukrajnát. Berlinben találkoztunk, ahol feleségével együtt (vagy inkább helyette) takarítóként dolgozott. Nyáron szeretett horgászni, délutánonként mindig kivonult a környékbeli tavakhoz, télen viszont már kora délelőtt rohant haza, hogy megnézhesse a tévében a női biatlonversenyek közvetítéseit. A sportág megszállottja volt, és ez a szenvedély csekély mértékben átragadt rám is.
Mi is ez a sport, kerüljünk közelebb hozzá valamennyien! A biatlon ősi sportág, a történetírók a norvég barlangrajzokra, valamint Vergiliusra szoktak hivatkozni, aki egy helyütt állítólag megemlíti a sítalpakon vadászatra induló sportoló őseinket. (Filológus barátomat megkértem, találja meg nekem ezt a sort az összkiadásban, az eredményt még nem tudom.) A modern biatlon valamikor Coubertin környékén keletkezett, de szélesebb körben ismertté James Bonddal és a lesiklós üldözésekkel vált. A sport lényege tulajdonképpen nagyon egyszerűen összefoglalható: sífutnak, közben állva, fekve céltáblára lőnek, ha nem találnak, időt vesztenek vagy büntetőkört abszolválnak, általában az nyer, aki a legjobban fut, és az veszít, akinek rosszak az idegei. Mivel a versenyek igen népszerűek és néha tényleg izgalmasak, kialakultak a sportág nyári mutációi is. Ilyen például a motoros biatlon, ahol a versenyzők néha lepattannak a motorbicikliről, és lőnek egyet (mint a fordított Szelíd motorosok), illetve a futásíjászat, amelynek már magyar vonatkozásai is vannak. Egy publikált történet szerint valamikor a kilencvenes években egy magyar férfi fejébe vette, hogy egy élete, egy halála, ő bizony a szánhúzósportban szeretne eredményeket elérni. Ehhez azonban több kutya kellett volna, neki meg csak kettő volt. Így aztán szánhúzogatás helyett inkább futott a kutyákkal az erdőben. Ezt meg így magában nagyon unta, úgyhogy vett egy íjat is. Magával vitte a futáshoz, azzal lövöldözött a fák között: így született meg a szánhúzásból a magyar futásíjászat.
Nagyobbik lányom alig volt hároméves, amikor egy téli olimpia alkalmával leült mellém a tévé elé, együtt néztük a biatlont. A képernyőn egyre csak síeltek, lőttek, síeltek, lőttek. Kislányom türelmesen figyelte őket, aztán mikor már eleget látott, rám nézett, és megkérdezte: "Ha utoléri, lelövi?"
Álmomban néha erre gondolok.
