Minden idők legszebb öngólját magyar ember lőtte, efelől ne legyenek kétségeink. Nem a legnagyobbat, mert azt az ausztrál Tony Popovic szerezte a Crystal Palace-ből, futtából, sarokkal a hosszúba. Nem a legtragikusabbat, mert azt a kolumbiai Andrés Escobar, akit felbőszült honfitársai ezért az apró tévedéséért le is lőttek. És nem a legkomikusabbat, mivel ott a menteni igyekvő angol játékos, a csengő nevű Chris Brass a labdát egy széles mozdulattal furcsa pályára állítva egyben saját orrát is eltörte. Persze minden öngól olyan, mint egy burleszkjelenet, mert adott hozzá egy slemil, van benne csetlés-botlás, és mindig van a helyszínen legalább tizenegy röhögő ember. És az öngólok egyszerre mind tragikomikusak is. Elég egyetlen hirtelen mozdulat, és a játék kilép normális medréből; egy pillanatra nem tudjuk, merre van fent és lent, vakon tapogatódzunk, míg rájövünk, tragédiába vagy komédiába fordul-e a jelenet. A szépség viszont ebben az összefüggésben nem egyértelmű jellemző: ahogy senki nem mondja azt, "ez egy szép burleszkfilm volt", úgy a "tragikomikus szépség" fogalmát is csak a legnagyobb esztéták tudnák megragadni. A legszebb öngól ennek ellenére empirikus létező, emlékezetünkből kitörölhetetlen, és kétség sem férhet hozzá, hogy Tokody Tibor szerezte.
Ez a közepes tehetségű magyar játékos, aki - talán csak azért, hogy mindig emlékeztessen élete legmeglepőbb megoldására - itt-ott még ma is feltűnik a zöld gyepen, 2001-ben az Újpest színeiben lépett pályára a Dunaferr ellen. A második félidő elején, 1:1-es állásnál egyesek szerint "parázs jelenetre" került sor az Újpest kapuja előtt, míg mások "tűzijátékra" esküsznek. Amiben azonban mindenki biztos, hogy egy dunaújvárosi lövés után Bíró Szabolcs remek vetődéssel hárította el a bajt, s ezután a labda a tizenhatos vonalánál álldogáló csapattárshoz, Tokodyhoz pattant. Emlékezetünkben egy pillanatra kimerevedik a kép; nem is annyira a csatár arcára érdemes figyelni, mint inkább a kapuséra. Izmai elernyednek, kisimult vonásaiból kirajzolódik a megkönnyebbülés. De arckifejezésén - ahogy tragikus hősöknél ez lenni szokott - halványan már átsejlik a döbbenet előérzete. Julius Caesar legszebb szobrát lehetne megmintázni róla. Tokody Brutus ekkor ugyanis leveszi a labdát, majd jobb belsővel, erősen, védhetetlenül csavar a bal sarokba. Mozdulata egyszerre volt váratlan és titokzatos, benne rejlett a tragédia és a komédia is. Enigmatikus szépsége abból is adódott, hogy később maga Tokody sem tudta (vagy akarta) épkézláb módon megfogalmazni, mire is gondolt ekkor valójában.
Elegendő számú labdarúgó-mérkőzés megtekintése nyomán az átlagos néző is ki tudja számítani, mi történhet a pályán egy adott pillanatban. Olyan ez, mint a rejtvényújságokban a "Hol a labda?" képi fejtörője, nagyjából sejtjük, mi lehetséges. Néha azonban - és sokak szerint ez ad értelmet annak, hogy rendszeresen fejvesztve rohangáló embereket nézzünk - felfeslik a futball sűrű szövete, és valami elképzelhetetlen történik. Ahogy Zidane lefejeli Materazzit, ahogy Bergkamp leveszi a labdát az argentinok elleni negyeddöntő legvégén, ahogy Banks kihalássza Pelé fejesét a sarok elől, ahogy Gascoigne bármit is tesz. Ott, ahol már minden megtörtént egyszer, olyasvalami történik, ami még soha. Füst Milán írja a hirtelenségről: "olyan asszociációs folyamatok kerülnek elénk, amelyeket nem mondhatunk természeteseknek". Az adott rendszerben ilyen természetellenes, nevetséges, hirtelen és mindezek révén szürreális elem az öngól, amely, ha tovább megyünk, "az élettel s egyúttal a halállal is rokon". No de inkább ne menjünk tovább, hiszen olyan keveset tudunk az öngólról, hogy még pontos kategóriáit sem tudjuk felállítani. Végül is milyen szempontok szerint különíthetnénk el a finnek számára végzetes, az utolsó percben emberről emberre, majd hálóba pattanó labdát, mondjuk az MTK középkezdésből szerzett öngóljától, ahol az ellenfél még hozzá sem tudott érni a labdához? Az öngólokból leginkább csak a történetek léteznek - szerintem azok nagy részét is Darvasi László találja ki.
Van azonban mégis egy jól elkülöníthető kategóriája az öngóloknak, amely élesen elválik minden széptől és tragikomikustól. Ez pedig a szándékos öngól, amelynek a futballbolondok között összesen három alaptörténete forog közszájon. Mivel a madagaszkári 149 (vagy még annál is több) öngól történetét mindenki kívülről fújja, az indonéz kapusról, aki a Tigris Kupán szántszándékkal saját kapujába rúgta a labdát, és ezért örökre eltiltották, nem szívesen beszélek, ezért marad a harmadik, a legbonyolultabb.
1994, Karib-tenger Kupa, utolsó csoportmeccs, Barbados Grenada ellen. Az eddigi eredmények alapján Barbadosnak a továbbjutáshoz két góllal kellene nyernie. Vezetnek is kettő nullra, de egyik védőjük a második félidő közepén öngólt vét, 2:1, jöhetne a kiesés. Közben fogy az idő. A játékosok hajtanak, aztán egyszer csak megtorpannak. Vagy az edzőnek vagy az egyik pályán lévő futballistának ugyanis eszébe jut, hogy a torna szabályait kicsit szokatlanra szabták. Ha a mérkőzés döntetlenül végződik - legyen az akár egy csoportmeccs -, hosszabbítás következik, amelyben még különösebb módon a mindent eldöntő aranygól kettőt ér. Tehát már csak néhány perc van hátra, amikor a barbadosiak rájönnek: a kettőt érő gól megszerzésére több idejük lenne a maximum harmincperces hosszabbításban, mint a rendes játékidőben. Ezért aztán egyik játékosuk minden további nélkül saját kapujába lövi a labdát. Ekkor a grenadaiak is rádöbbennek, mire megy ki a játék; a fennmaradó percekben két lehetőségük marad: vagy a barbadosiak kapujába vagy a sajátjukba kell találniuk. Először a saját kapu felé veszik az irányt, de a barbadosiak gyorsabban kapcsolnak, a középkezdéstől is odaérnek, nehogy gólt kapjon az ellenfél. A grenadaiak ekkor megfordulnak, mert az ellenfél kapujának bevétele is ugyanazzal az eredménnyel járna. A barbadosiak azonban mindkét kaput hősiesen védik, így a rendes játékidőben már nem esik gól, marad a 2:2. A hosszabbítás negyedik percében aztán a csínytől fellelkesült barbadosiak valóban berúgják az aranygólt, amely itt és most kettőt ér, és a továbbjutást jelenti.
