Pálya a magasban

Az osztrák mitológia

  • Mélyi József
  • 2008.04.24 00:00

Egotrip

Bár a tudományos eszközökkel operáló öszszehasonlító mitológia csaknem egyidős a modern kori labdarúgással, a kutatás mindeddig mégsem fordított kellő figyelmet az egyes országok futballmítoszai közti strukturális egyezések kimutatására. A téma aktuálisabb, mint valaha, így a tátongó űrt a közeljövőben nyilván számos, Joseph Campbell nyomdokain járó mítoszkutató kívánja majd betölteni. Az alábbiakban következzék néhány adalék a születőfélben lévő komparatisztika művelői számára.

Bár a tudományos eszközökkel operáló öszszehasonlító mitológia csaknem egyidős a modern kori labdarúgással, a kutatás mindeddig mégsem fordított kellő figyelmet az egyes országok futballmítoszai közti strukturális egyezések kimutatására. A téma aktuálisabb, mint valaha, így a tátongó űrt a közeljövőben nyilván számos, Joseph Campbell nyomdokain járó mítoszkutató kívánja majd betölteni. Az alábbiakban következzék néhány adalék a születőfélben lévő komparatisztika művelői számára.

Nem kell hozzá különösebb kutatói véna, hogy megállapítsuk, az osztrák futballmitológia szerkezete a természetfeletti hatalmakkal folytatott küzdelem, valamint a hősök bukása tekintetében rendkívüli hasonlóságot mutat a magyar labdarúgás tragikus mítoszkörével. A hasonlóság a kollektív emlékek feldolgozásának mélyrétegeit érinti, és nem intézhető el az osztrák-magyar meccsek hagyományai szerint Ferenc József vagy Habsburg Ottó szájába adott elkoptatott bonmot-val: "És ki ellen játszunk?" A párhuzamok alapvetően az aranykor, a bukás, a hérosz és a szégyen témaköreiben mutathatók ki.

Az osztrák futball aranykora a magyarok csillagóráját éppen húsz évvel előzi meg. A legendás Hugo Meisl által összeválogatott Wunderteam (Csodacsapat) a korai brit futballhagyományokra építő, ötletes, rövid passzos (rövidutcás - kurze Gasse) játékot fejlesztette tökélyre, és aratott nagyarányú győzelmeket a kor neves válogatottjai, többek között Skócia (5-0), Németország (6-0) és Magyarország (8-2) felett. E modern kori kombinatív Argonauták legemlékezetesebb mérkőzésüket Londonban játszották az otthonában akkoriban verhetetlen Anglia ellen. A fordulatos meccset ugyan 4-3-ra a hazaiak nyerték, de a helyi és kontinentális sajtó egyetértett, hogy "az évszázad mérkőzése" az osztrákok zseniális játéka miatt szolgált rá jelzőjére. A Csodacsapat, amely 1931 és 1934 nyara között csupán kétszer vesztett, és összesen 101 gólt rúgott, az áhított siker kapujában - korántsem egyedüliként a világtörténelemben - igazságtalan körülmények között bukott el. Az 1934-es olaszországi világbajnokságon a franciák és a mieink legyűrése után minden adott volt, hogy az elődöntőben az osztrákok a házigazdákat is legyőzzék. Minden, kivéve a - bírót. A svéd Ivan Eklind, akit néhány nappal korábban maga a Duce látott vendégül, ugyanis gyorsan meghálálta a szíveslátást. Az olaszok kegyetlen szabálytalanságainál csupán a sípjáról feledkezett el, a mérkőzés egyetlen góljánál viszont erősen le kellett hunynia mindkét szemét, amikor két hazai játékos a kapuba taszította a labdát magához ölelő Platzer kapust. Eklind második félidei akciója még ennél is komolyabb erőfeszítést igényelt, ekkor ugyanis az olasz kapussal szemben üresen álló osztrák csatár elől ő maga fejelte ki a beadást!

A harmadik helyért folyó (és elveszített) meccsen, amelyen a németek és az osztrákok először egyforma, fehér-fekete szerelésben kezdték a játékot (és csak az első gól után tudta elérni a bíró, hogy egyikük váltson), az olaszoktól elszenvedett sérülés nyomán már nem léphetett pályára a csapat hérosza, a Papierener (papírember) epitheton ornanssal illetett Matthias Sindelar. A cseh családból származó, bécsi munkáskerületben felnőtt Sindelar korántsem volt Herkules; vékony volt és sérülékeny, az aranygyapjas hasonlattal élve inkább mondhatnánk Iászónnak. Helyzetfelismerése, könnyedsége, játékintelligenciája - "lábaiban szellem lakott" - a kor bécsi értelmiségét is elektrizálta: Alfred Polgar és Friedrich Torberg ódákat zengtek a "papírtáncosról". Népszerűségére jellemző, hogy a Magyarországon forgatott Roxy és a csodacsapat című filmben ő alakította a Futballistát, többek között Bársony Rózsi oldalán. Sindelar utolsó meccse egyben az osztrák futball végét is jelentette: 1938-ban, három héttel az Anschluss után Bécsben nem hivatalos "békülő" mérkőzésre került sor, a "Német Birodalom" és a "Keleti tartomány" (Altreich és Ostmark) között. A németek számára az összecsapás igazi vesszőfutásnak bizonyult; az osztrákok sorra alakították ki helyzeteiket, amelyeket Sindelar mintha szándékosan szórakozott volna el. Egyet mégis belőtt, Sesta pedig 45 méteres szabadrúgásgóllal tette teljessé a megalázást. Sindelar ezután meghívást kapott az össznémet csapatba is, de a futball helyett ekkor már az árjásítás során tulajdonába került kávézó érdekelte. 1939. január 23-án egész Ausztriát megrázta a hír: a válogatott egykor legfényesebb csillagát holtan találták egy bécsi lakásban, mellette zsidó származású szeretője, Camilla Castagnola, aki másnap halt meg, anélkül, hogy visszanyerte volna eszméletét. A halál oka: gázmérgezés. Akkoriban felmerült, hogy az asszony ölhette meg Sindelart, vagy Amerika-Maxl, egy hírhedt, Práter környéki strici gyilkolhatott szerelemféltésből, esetleg a kettős öngyilkosság hátterében a nácik elleni tiltakozás állt. Az újabb kutatások szerint a legvalószínűbb mégis a baleset; a hibás kályhából kiáramló szén-monoxid akkoriban gyakran okozott halált Bécsben.

A háború után minden osztrák csapatot a Wunderteamhez, minden tehetséges játékost Sindelarhoz mértek, de a legendás eseményekre a hetvenes-nyolcvanas évekig várni kellett. Az osztrák foci két újabb kori kulcsmomentuma, a "cordóbai csoda" és a "gijóni szégyen" szintén a németekhez kapcsolódik. A csoda az argentínai világbajnokságon esett meg, ahol az osztrák csapat Krankl vezérletével - a Wunderteam óta először - legyőzte a címvédő németeket, így azok (a káröröm is lehet csodálatos) nem játszhattak még az éremért sem. Négy évvel később, a spanyolországi vb utolsó csoportmeccsén, Gijónban ismét e két csapat állt egymással szemben. Ha a németek 1-0-ra győznek, mindketten továbbjutnak, ha más eredmény születik, egyikük helyett Algéria kerül a legjobb 12 közé. Hrubesch a meccs elején kialakította a megfelelő eredményt, ezután pedig túlnyomórészt hazaadásokból álló tologatás kezdődött, kapuralövések és az ellenfél megközelítése nélkül. A német tévékommentátor egy idő után abbahagyta a közvetítést, az osztrák riporter felkérte a nézőket, kapcsolják ki készülékeiket; a stadionban a spanyolok fehér zsebkendőiket lobogtatták, az algériai szurkolók bankjegyekkel integettek - mindhiába. A nehezen lemosható "gijóni szégyentől" sokak szerint egyenes út vezetett az "évszázad szégyenéhez", a Feröer szigetek "mesecsapatától" 1990-ben elszenvedett 1-0-ás vereséghez. Itt már az amatőr ellenfél játékosai váltak hősökké, a mindent hárító Knudsen kapus fehér gyapjúsapkája pedig kultikus tárggyá: a legenda szerint édesanyja kötötte neki, feröeri bárányok gyapjából.

Az elmúlt években a magyarhoz hasonlóan az osztrák futball környékéről is eltűntek a hősök, a kultikus tárgyak és általában a mitológiai témák; maradt nekünk az emlékezés és a banális jelen. Biztató jelek persze mindig akadnak, de a nagyszabású bukásokat a mi életünkben már csak a mítoszokból ismerhetjük meg.

Neked ajánljuk