...és akiknek nem kell
"Úúnom, úútálom, úúndorodom" - így szokta kifejezni magát egyik legkedvesebb barátom, ha nem egészen ínyére való dolgokba kell fognia. Mellesleg, sokakhoz hasonlóan, ő sem szereti a futballt, de talán irántam tanúsított tapintatból, erre az előbbiek helyett inkább a "nem értem, nem élvezem, nem érdekel" szavakat alkalmazza, felváltva. Ez a labdarúgással kapcsolatban tapasztalható nyilvános óvatoskodás, illetve az őrülteknek szóló elnéző mosoly általában is jellemző mai világunkra. Lehet, hogy csal az emlékezetem, de mintha gyerekkoromban jóval többen és jóval vehemensebben nyilvánították volna ki negatív érzelmeiket a "világ legfontosabb mellékes ügyével" kapcsolatban. Akkoriban akár még divatosnak is számíthatott a nyílt ellenszenv és a három Ú, míg manapság, a latens ellenérzések korában még a három NÉ-vel is csak elvétve találkozunk. Tulajdonítható ez a megváltozott rendszernek, a reklámiparnak, a tömegmédia és a nagyvállalatok közös érdekeinek, egyszóval az üzletnek. Ne legyenek illúzióink: azok száma, akik legbelül ki nem állhatják a futballt, valószínűleg konstans. Ha történetileg, illetve szociológiailag ragadjuk meg a témát, és ennek során megfelelően durván járunk el, a fanyalgók három nagy alcsoportja rajzolódik ki: a hatalom, a nők és a kegyetlen írók (a halmazok metszeteinek tárgyalása szétfeszítené írásunk kereteit).
Csupán modern kori tévképzet, hogy a hatalom mindig szereti a futballt. A vébédöntőn megjelenő, a győztes csapattal egy gépen utazó, rendjelosztó államférfi, nota bene államnő mostanság kedvére fürdőzhet a dicsőségben, az elődök közül viszont sokan épp vérfürdőtől tartva ellenezték az akkoriban még kevéssé nemes játékot. Persze ez a futball már nem az a futball, amit Shakespeare is megénekelt annak idején: "you base football player" mondja szitkot szórva Kent a Lear királyban - "te, süvölvény" - fordítja Vörösmarty Mihály. A középkori angliai labdakergetést inkább tekinthetjük a pankráció és a két település közti eszetlen rohangászás keverékének, semmint fair sportvetélkedésnek. A spektrum a hajhúzástól a fejbeverésen át az emberhalálig terjedt. Ezt érthető okokból több angol uralkodó sem nézte jó szemmel, és betiltotta a népi szórakozás e végtagvesztő formáját. Azért a helyzet még a drámai királyok esetében sem volt teljesen egyértelmű, hiszen VIII. Henrik maga is művelte a népszerű játékot, de később aztán - talán a történelem, talán a magánélet viharában - be akarta szüntetni. A futball legpuritánabb ellenzője azonban Oliver Cromwell volt, aki a labdarúgás történetébe mégsem elsősorban ezzel a gesztussal, sokkal inkább testének utóéletével kerülhetett be. Ha jól tudom, a sporttörténészek közül még senki sem mutatott ki egyértelmű összefüggést az állami tiltás és azon legenda közt, mely szerint 1683-ban, amikor Cromwell feje leesett a Westminster apátságban közszemlére kihelyezett testéről, egy arra járó fiatalember nyomban futballozni kezdett vele. A "Vasbordájú" által hozott határozatot egyébként a rendszerváltást követően II. Károly már 1681-ben feloldotta, amikor maga is megjelent egy mérkőzésen.
A hatalomhoz képest a nők ellenérzései jóval kifürkészhetetlenebbek, mivel sokrétűek és álcázottak. A futball (és a férfi) irányába eleresztett gyilkos mondatok csomagolása nagyban függ például a kapcsolat fázisától. Három változat a la Kellér Dezső: "Beszélj nekem a lesszabályról!" - "Ez a Vitor Baia csinos fiú!" - "Kapcsolj már át, kezdődik a sorozatom!" Mivel a terület ingoványos, alább csupán egyetlen szubjektív történet, szintén a régmúltból. Egyszer, legénykoromban hosszas tétovázás és fondorkodás után sikerült elérnem, hogy nagy, reménytelen szerelmem eljöjjön, és megnézze, hogyan focizom. Akkoriban azt gondoltam, hogy az ügy érdekében ennél többet tenni nem tudok, ez az ultima ratio. A Ligetben játszottunk az egyik dühöngőben, borzasztó meleg volt, mindenki félmeztelenül. Meccs közben úgy éreztem, soha nem ment még ilyen jól a játék: minden támadásnál legalább egy kötényt kiosztottam, szebbnél szebb gólokat rúgtam, fejeltem, térdeltem, melleltem. Mikor aztán a meccs végeztével dagadó kebellel próbáltam learatni a babérokat, a lány már az egyik barátommal beszélgetett, majd röviden így szólt hozzám: "Szép vagy, de valahogy modorosan játszol." Killingmesoftly - mondaná erre Cromwell feje.
A fanyalgó írók kategóriájában egyértelműbbek a határok. Alapvetően három negatív beállítottsági fokozat különböztethető meg: a negligáló, a megsemmisítő és a fortyogva gyűlölködő. Az egyes viszonyulások megtestesítői a példa kedvéért Ottlik Géza, Martin Walser és Berda József. Ottlik Géza köztudottan az atlétikát nézte és szerette, mivel pedig körülötte majd' mindenki futballimádó volt, elhatárolódását finoman fogalmazta meg az Iskola a határonban: "De nem bánta ő a futballt, tudtam. Lenézte. Az ugrómércét szerette, meg a stopperórát, meg a mérőszalagot." A labdarúgásba merülő értelmiségi számára nem itt kezdődik a sértés. Hanem ott, ahol Martin Walser felüti a témát: "Csak egy dolog értelmetlenebb a futballnál: a futballról folytatott gondolkodás." Az elhangzása óta szállóigévé vált mondat azonban semmiség azokhoz a tirádákhoz képest, amelyekkel Berda József ostorozta a labdarúgás szerelmeseit. Berda, akiről a Nagylexikon így ír: "Kései lírájában a hedonista vidámság filozofikus derűvé nemesedett", szerette az evést: "Ropogós malacsült, jó gyomrunk üdve: hová lettél?!" és a nőket: "Hej, dudacsöcsű debellám! Döglésig dögönyözlek majd, meglásd." Azonban egyáltalán nem szerette a focit. A hatvanas évek elején a Hej hajrá című versében ellenszenvét az alábbiakban foglalta össze: "Futballfejjel gondolkozók falkája; / ", mint utál titeket a tiszta értelem! / Csak gól! csak goól?! s agyatok bélsárja: csak / ennyi marad meg belőletek - a mérlegen!" Még egy kicsit tovább ment A "nagy" meccs elé című négysorosában: "A bárgyu birkák örömét / hangszórózzák: puff neki! / Csordák csordáinak öröme ez, / mely a hülyék agyát eteti!"
Persze, mint tudjuk, Berda József élete sem volt fenékig tejfel. Domokos Mátyás (aki szerette a focit) Leletmentés című könyvében leírja, hogy az újpesti költő egyik kéziratának kiadhatósága ügyében Darvas József miniszter "konzíliumot" hívott össze, ahol is Köpeczi Bélával olvastatta fel a verseket, és a sorok között így kiáltozott: "Nagyszerű! Isteni! Hát szó se lehet róla, hogy megjelenjenek... De remek! Olvasson még, Köpeczi elvtárs!"
Mit is mondhatna erre a barátom?
