"Jelenkori viszonyaink tanulmányozásához Marx és Engels ad iránytűt a kezünkbe."
Ismeretlen kelet-európai történész
Magára valamit is adó futballszakértő ilyenkor még nem latolgatja nyilvánosan az esélyeket. Fejben ugyan már mindent helyére tett: értékelte a pillanatnyi formákat, kombinált, majd előre lejátszotta a meccseket, de - a reklámgalléros sarlatánok szavaival élve - "jóslásokba nem bocsátkozik". Tapasztalatból tudja: egy Európa-bajnokság annyira komplex, sokváltozós rendszer, hogy még az előrelátásban oly járatos bél-, madár- vagy villámjósok, kockavetők és álomlátók sem tudnák bizonyosan megmondani, ki kerülhet be a negyeddöntőbe. Az ókori rómaiak - ha véletlenül ismerték volna a futballt - valószínűleg nem is őket, hanem a hadicselekmények alakulását a tyúkok csipegetéséből előre kiolvasó pullariusokat bízták volna meg a jövő kifürkészésével. Merthogy harc lesz nyilvánvalóan. Nemhiába a labdarúgás legjobb jelenkori hasonlata - a piac mellett - a háború: mindenki stratégiában és taktikában gondolkozik, utánpótlással, hadvezérekkel, támadókkal és védőkkel; a háborúról viszont mai tudásunk szerint még a jóslatoknál is többet árul el a történelem, "az élet tanítómestere". Persze évszázadok óta az is elméleti viták tárgyát képezi, vajon mit tanulhatunk a történelemből, léteznek-e olyan összefüggések, amelyekből következtetéseket vonhatunk le a jövőre nézve. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy múlt, jelen és testkultúra szorosan összetartozik; erre utal a kiváló francia történész, Georges Duby mondása, mely szerint a történelem: "gyakorlás, edzés, amely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy előnyösebb helyzetből ragadjuk meg a jelent". Ahhoz viszont, hogy a történelemből a jövőt is megsejthessük, olyan szerzőkhöz kell fordulnunk, akik eleve ilyen perspektívában gondolkodtak. Természetesen Marxról és Engelsről van szó, közülük is inkább az utóbbiról, akinek 1859-es, a küszöbönálló háború esélyeit taglaló írásaiban meglepő párhuzamok mutathatók ki a mostani labdarúgó Európa-bajnokság lehetséges forgatókönyvével.
Engels e tárgyban írott,
hihetetlen éleslátásról és elemzőkészségről tanúbizonyságot tevő cikkeiben kirajzolódnak az elkerülhetetlennek látszó háború főszereplői: Franciaország, Németország, Itália és Ausztria. Valamenynyiük számára létkérdés a harc kimenetele, kinek az európai hatalmi pozíció megtartása vagy erősítése, kinek a függetlenség és egység kivívása céljából. A hadszíntér szempontjából Engels szerint kulcshelyzetben Svájc van, amelynek semlegessége ekkoriban még nem teljesen bizonyos; a háttérben természetesen ott figyelnek az oroszok, de felbukkannak a románok is, III. Napóleon érdekeltségeként. A mostani helyzet szempontjából érdekesnek és talán jelzésértékűnek tűnik, hogy Engels említést sem tesz a hollandokról és a portugálokról, akik ezek szerint nem igazán szólhatnak bele a nagyhatalmak dolgába. Kimondottan meglepő, hogy nincsenek sehol az angolok, akik néhány évvel korábban a krími háborúban még erősen involválódtak, most viszont teljesen elzárkóznak a részvételtől. Végleg leírni őket persze nem lehet, Marx ebben az időben például mást sem tesz, mint az angol gyáripar és kereskedelem helyzetét elemzi: London, Manchester és Liverpool mellett néhol Birminghamet is emlegetve.
Vessük el jó messzire a sulykot: mit jelenthet mindez a mostani Európa-bajnokság vonatkozásában? A franciák nagyon erősek, az olaszok nagyon elszántak. Vagy fordítva. Tulajdonképpen minden jó elmondható róluk, nincs igazi gyengéjük. Széles és kiforrott taktikai repertoár jellemzi őket, amely kellő tapasztalattal párosul; súlyos balszerencse, hogy rögtön az elején szembekerülnek egymással. Ezzel szemben a szokásos szerencse kísérte a németek útját, pedig még erre sem lenne szükségük: "Németország tehát olyan mérhetetlen erők felett rendelkezik, hogy ha egységes és szilárd irányítás alatt áll, nincs mitől félnie akkor sem, ha Franciaország, Itália és Oroszország egyszerre támadnak rá" - írja Engels. A torna meglepetéscsapata az orosz lehet, amely hihetetlen fejlődést mutatott az elmúlt néhány évben, és meglehet, olyan sikerrel jár, mint egykor Szuvorov hadjárata Felső-Itália felé. Ahogy az idős hadfi akkoriban - Engels idézete szerint, némileg régiesen - kifejezte magát: "az orosz szurony keresztülhatolt az Alpokon - russzkij stik prognal csrez Alpov". A történelem egyébként is azt tanítja, hogy Oroszországban holland tanácsok nyomán meglepő dolgok történhetnek: idén Nagy Péter városa, Leningrád egyébként is nagyon kitett magáért, hiszen a "Zenyit" úgy radírozta le például a Bayern Münchent vagy a Rangerst (Oroszok a zeniten, Magyar Narancs, 2008. május 22.), ahogyÉ és itt következhetnének a németekre és a britekre vonatkozó, megalázó harcászati példák, amelyektől azonban helyhiány miatt eltekintünk. A másik meglepetéstényező Svájc lehet, amelynek neutralitásában valóban nem lehetünk biztosak. Hazai pályán minden csapat hatalmas akadályokra, kemény, kiépített védelemre számíthat, amelynek feltörése még a legnagyobbaknak is gondot okozhat. Annak megállapításához, hogy Ausztria veszíteni fog, sem komoly történelmi elemzés, sem pedig nagy jóstehetség nem kell. Bár a fiatal csapat képes egy félidőt tetszetősen játszani, többre tudásából nem futja majd. Azt azonban már Engels is tudta, milyen taktikával kell felállniuk: "Az osztrákok mérhetetlen sikeresélyeket engednének kicsúszni kezükből, ha pusztán területeik védelmére szorítkoznának" - írta.
Nyilván szeretné az ember, ha a spanyolokkal is történne valami, de sokak szerint a sporthoz hasonlóan a történelemben sincs "ha". Engels erről a témáról - lásd Portugália és Hollandia - nem tesz említést, aminek a magyarázata talán a régmúltba nyúlik vissza: évszázadokkal ezelőtt történhetett valami, s emiatt a spanyol válogatott el van átkozva; jós legyen a talpán, aki megmondja, miért és meddig tart.
A többiek: jelen voltak. Törökország "Európa beteg embere". Ha végül a másik Altintop fivér is kidől, nem valószínű, hogy beleszól majd az események alakulásába. A svédek utoljára a harmincéves háború idején mutattak magukból valamit, azóta nem számítanak valódi tényezőnek; a lengyelek, a románok és a horvátok megpróbálnak majd ép bőrrel kikeveredni az egészből, nem is beszélve a csehekről, akik nem is lesznek. Az öreg görög hősök szintén vérző fejjel kullognak majd haza: még egyszer nem fog rájuk figyelni egész Európa - kiderül, hogy Otto Rehhagel mint Lord Byron egyébként sem igazán jó hasonlat.
Mindez persze csak találgatás és a történelem kiforgatása, főleg akkor, ha az ember ilyen szakszerűtlenül hivatkozik Marxra és Engelsre, akik akkoriban még mit sem sejthettek a futballról. Persze így utólag könnyű belemagyarázni a sorsszerűséget abba, hogy Engels épp Manchesterben, Marx pedig Londonban lakott, utóbbi pont félúton az Arsenal és a Chelsea mai stadionja között. Akkoriban még nemhogy stadion nem volt, de a labdarúgás sem igazán létezett mai formájában; néhány egyetemi csapaton kívül csak a Sheffield FC-t alapították meg 1857-ben. Az első londoni egyesület, a Forest Football Club, a későbbi Wanderers FC véletlenül épp a szárd háború idején alakult, de nem valószínű, hogy e nagy horderejű eseményekről a nyomorgó Marx vagy a kontinentális híreket szomjazva váró Engels tudomást szerzett volna. Visszakanyarodva: az 1859-es háború végül a véres solferinói ütközetbe torkollott, amelyben az osztrákok vereséget szenvedtek a franciáktól, de igazi győztesnek az olaszok, majd késői következményként a németek számítottak. Engels ezzel kapcsolatban már korábban megállapította, hogy "a Rajnát a Pónál kell megvédeni" - hogy ez az Európa-bajnokság kapcsán mit jelenthet, egyelőre nem sejtheti senki.
Az általános bizonytalanság
abból is adódik, hogy a mai európai futballkörnyezet kicsit olyan, mint a világ Marx-Engels korában vagy pontosabban Verne regényeiben: nem igazán tudjuk, ki honnét jött, miért épp ott van, ahol van, és már a szereplők nevei is furcsák. Amikor az Arsenal összeállításában először olvastam a hirtelen teljes fegyverzetében előpattanó Cesc Fabregas és Philippe Senderos nevét, fogalmam sem volt, melyik országhoz tartoznak, és egyáltalán létező személyek-e, vagy most kreálták őket. Olyanok voltak, mint a Sándor Mátyás két mutatványosa, Pointe Pescade és Cap Matifou - Arséne Wenger meg tulajdonképpen nyugodtan alakíthatná ugyanitt a titokzatos Antekirtt doktor szerepét. Verne regénye - amelynek cselekménye 1867-ben kezdődik - persze Engelsétől eltérő forgatókönyvet kínálna, és bár nagyjából hasonló erővonalakat rajzolna ki, a horvátoknak például kicsit nagyobb szerep juthatna benne.
A neveknél maradva: a csapatok összeállítását böngészve a szakember és a laikus egyaránt csodálkozik, vajon melyik keresztnév honnan származik. A franciáknál: Bafetimbi, Lassana, Karim - míg a tizenkilencedik század során az afrikai ezred, a zuávok, zefirek és bennszülött algériaiak csupán pótalakulatként jöhettek számításba, addig ma már teljes természetességgel adják a csapat gerincét. Vagy a német gólvágók esete: míg régebben Müllertől ("a nemzet bombázója"!) vagy Fischertől rettegett Európa, addig most a Bundesliga tizenöt legjobb góllövője között csupán két német található; nevük: Kuranyi és Gómez.
Sok évtizedes tapasztalat alapján könnyen megjósolható, hogy a "nagy nevek" nagy része hozza majd magát, azaz aki jó formában van, az jó formában van: nincs olyan, hogy valaki az utóbbi időben hihetetlenül jól játszik, aztán itt összezuhan, mint ahogy ennek ellenkezőjére is ritkán találunk példát a múltban. Talán Paolo Rossi nevét emelhetnénk ki, aki nemhogy előtte, de még a '82-es világbajnokság alatt is rossz formában volt, hogy a végén és azóta is mindenki csak róla beszéljen. Ha a németekkel kezdjük, az ismét fantasztikus - folyton ezüstéremre kárhoztatott - Ballackot és a surranópályán érkező Jansent emelhetjük ki. A portugáloknál Ricardo Quaresma vagy Cristiano Ronaldo nem felejthet el focizni, de talán ketten-ketten meg tudják őket fogni, a franciáknál viszont, ha Govout utolérik is, még mindig ott lesz Ribéry. Az olaszoknál szintúgy kettőről mehet be a labda: közelről Toniról, távolról Del Pieróról. A hollandoknál ne felejtkezzünk el a szezon közben alig elhasználódott Robbenről és Sneijderről, a románoknál a kicsit amortizáltabb Muturól és Chivuról. Az oroszoknál a két legjobb, Pogrebnyak és Arsavin nem is biztos, hogy pályára lép, míg a spanyoloknál szinte biztosan mindig ott lesz Torres és Fabregas, de ki tudja, ez a mindig hány napra (meccsre) szól?
De mit számít az öröklét szempontjából egy-két nap? A legjobb példát erre az osztrákok esete szolgáltatja, akik a jövőbe látva jó előre elkészítették a labdarúgó Európa-bajnokság dokumentumfilmjét. Állami televíziójuk a nyitó meccs előtti napon tűzi műsorára a "Das Wunder von Wien" (A bécsi csoda) című filmet, amely az osztrák válogatott diadalmas menetelését és Európa-bajnoki címét ünnepli - utólag és előre. A filmben megszólalnak az osztrák futball nagyjai, a diadalittas szövetségi kapitány, Josef Hickersberger, az elődöntőben az örökké lesajnált riválistól vereséget szenvedő németek részéről Beckenbauer és az ARD egész szakkommentátor-csapata, Netzerrel az élen. Azt elemzik, vajon mi vezethetett a németek bukásához, miközben agyondicsérik az Eb sztárját, az osztrák keretbe az utolsó pillanatban bekerülő tizenhét éves Peter Hruskát, a Bayern München - fiktív - ifi játékosát. Szinte minden megkérdezett benne látja a győzelem kulcsát, elsősorban ő az, aki miatt Bécsben mindenütt pezsgőt bontanak, és az egész ország együtt ünnepel.
Hogy is mondja Marx: az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától? Vagy a jövőjétől?
