Pálya a magasban (Fantomfájás)

Egotrip

"Volt egy kapus Angliában, akit úgy hívtak, hogy Robinson." (Régi idők focija) A szociálpszichológia vizsgálatai az utóbbi évtizedekben bebizonyították, hogy a nyilvános térben nincs olyan apró - szándékos vagy önkéntelen - mozdulatunk, amelyben ne tükröződne a világhoz és embertársainkhoz fűződő viszonyunk. Bár a tudósok a leghétköznapibb cselekményektől a legösszetettebb ünnepi rítusokig az élet csaknem minden területét átfésülték, néhol még ma is találhatunk relatíve fehér foltokat.

"Volt egy kapus Angliában, akit úgy hívtak, hogy Robinson."

(Régi idők focija)

A szociálpszichológia vizsgálatai az utóbbi évtizedekben bebizonyították, hogy a nyilvános térben nincs olyan apró - szándékos vagy önkéntelen - mozdulatunk, amelyben ne tükröződne a világhoz és embertársainkhoz fűződő viszonyunk. Bár a tudósok a leghétköznapibb cselekményektől a legösszetettebb ünnepi rítusokig az élet csaknem minden területét átfésülték, néhol még ma is találhatunk relatíve fehér foltokat. Ilyen nehezen megfigyelhető, szürkésfehér mezőnek tekinthető az otthoni közös meccsnézés is. Az amatőr megfigyelő problémája itt elsősorban abból adódik, hogy a tévé előtt ülve maga is inkább a futballra koncentrál, határhelyzetekben gyakran lemarad a fontos mozzanatokról (de rejtett kamerát már csak nem szerel föl). A reakciók azért e komplikált feltételek között is jól tipizálhatók: tágra nyíló szemek, megszorított karfák, elhajított távkapcsolók jelzik a feszültség megjelenésének és levezetésének útját. Izgalmasabb mérkőzések közben gyakran vettem észre magamon is, hogy szögletből beívelődő labdánál kicsit megrántom a nyakam, előre lejátszva a fejelni készülő játékos mozdulatát, ha pedig gyorsan kellene belepiszkálni a lecsorgó labdába, az én lábam is elvégzi a rúgó mozdulatot. Több ismerősömet rajtakaptam már hasonló mozgássoron, így azt gondoltam, a jelenség általánosnak tekinthető. Múltkor tízéves unokaöcsémmel együtt néztünk egy BL-meccset, és meglepő dologra lettem figyelmes. Neki ugyanis ilyen helyzetekben nem a lába vagy a feje, hanem az ujja mozog, szinte kényszeresen. Rövid töprengés után rájöttem, hogy a Playstation 2-n felnövő néző úgy tekint a focimeccsre, mint távirányítható szimulációra: a generációs szakadék túloldalán álló futballrajongó az eredetiből szimulált figurát teszi az eredetinek gondolt médiakép helyére.

A behelyettesítés szociálpszichológiai problémája számomra tízéves korom körül még egészen más formában vetődött föl, mégpedig egy, a futballközvetítések során gyakran hallott fordulathoz kapcsolódóan. Amikor a beadás magasan átszállt a csatárok és a védők feje felett, és a tizenhatos túloldalán, üres területre érkezett, Knézy Jenő mindig csak annyit mondott: "Mély!" Persze a közvetítés hevében erre a tömör kijelentésre vagy felkiáltásra felkaptam a fejem, hiszen úgy éreztem, a tévéből a nevemen szólítottak. Arra gondoltam, Jenő kicsit elharapta a végét, de hát a Cruyffot is összevissza mondja. Miután megborzongtam, és reálisan felmértem a helyzetet - továbbra is a tévé előtt ülök, a játék megy tovább -, gondolatmenetem legtöbbször két irányt vett. Az egyik a "miért nem?" a másik pedig a "mi lett volna, ha?". A "miért nem érkeztem ott?" kérdése általában nem vezetett messzire: hétéves koromban nem fogadtam meg apám tanácsát - "gyakorolj egész nyáron csak ballal!" -, így aztán nem lett belőlem semmi. A "mi lett volna, ha?" már érdekesebb volt. Egyrészt, ha ott jövök, ahol a "Mély!" elhangzott, Jenő miért nem emeli fel jobban a hangját, másrészt, ha váratlanul ott teremnék, vajon valóban berúgnám-e? Akkoriban - a hetvenes évek közepén - ilyen helyzetekben a kérdés élesebben vetődött fel, mint ma, a foci elklipesedésének korában. Abban a világban, amelyben a lassítást egy szögből és maximum kétszer láthattuk, a játszótéren még gyakran elhangzott az "ezt a nagyanyám is berúgta volna" kijelentés. Kiskoromból hosszú vitákra emlékszem, ahogy állunk a dühöngőben, támasztjuk a kapunak kinevezett fémkeretet, és nagymamáink gyorsulásáról, helyzetfelismerő képességéről, az esetleges lesről - mert nagyi állva várja a labdát - beszélgetünk. A saját helyzetemet különösen problémásnak éreztem, mert akkor már egyik nagymamám sem élt, csak a dédi. Meg is jelent előttem a képe, ahogy Zámbótól kapja a labdát - mert a kihagyott helyzet valahogy mindig Benéhez kötődött -, és bebólintja a kendős ősz fejével a madárcsontú dédikém. Na jó, akkor már fejeljem el inkább én a labdát Edström elől (1973: egy feljegyzés szerint magasságom 117 cm), vagy rúgjam be simán az argentinok ellen, Nagy Laci helyett (1978: súlyom 34 kg).

Bár a valódi futballtörténelem egyben a helyettesítések története is, a magamfajta, korlátos képességekkel megáldott, ma már kissé túlérett játékosnak nehéz megtalálnia azt a valódi futballistát, akinek elméletben a bőrébe bújhatna. Itt is kétfelé ágazik a gondolat útja. Azok között, akiknek beugróként megadatott az igazi bemutatkozás lehetősége, vannak szerencsétlen alakok, mint a méltán elfeledett Pataki, aki a Fradi-Dinamo Kijev KEK-döntőn játszott középhátvédet Bálint helyett, és szerencsés "jokerek", mint mondjuk a Manchester ellen gólt is szerző fehérvári Wittmann. Az igazán sikeres kiegészítő emberek között azonban akadt egyetlen, akinél éreztem, hogy akár "én is köztetek mehetnék": Yves Eigenrauch, a Schalke 04 UEFA-kupa győztes védője. "YYYYYves", ahogy a szurkolók a labdaérintéseit ünnepelték, soha nem volt különösebben technikás, sőt inkább törte a labdát, de hajtott és küzdött végkimerülésig. A civilben szemüveges, zárkózott játékos, aki sajátján kívül nem nézett meccset, mert nem érdekelte a mások futballja, azért volt olyan népszerű, mert mindenki megláthatta benne önmagát. Ha ő befér, én sem lógnék ki - gondolták tízezrek. Sok-sok végigrakkolt év után aztán egyszer Yves számára is eljött a nagy fellépés ideje: az Inter elleni meccsen Huub Stevens ráállította a világ akkori legjobb játékosára, az utolérhetetlen Ronaldóra. (A legenda úgy szólt, hogy amikor az edző az öltözőben megmondta, mi lesz a feladata, hősünk megkérdezte, ki az a Ronaldo? Egy későbbi interjúból kiderült, hogy igazából tudta, kiről van szó, de korábban még nem látta játszani.) És a pályán Eigenrauch - mint az álomban - leradírozta a brazilt.

Az álombéli pályán a Csabagyöngye kapujába a távozó Vallai (a csodakapus) helyére Minarik Ede áll be. Felakasztja a pisztolyát a kapufára, és véd - hogy csak az első gólig maradjon életben, mint Robinson. Unokaöcsémnek, aki még nem ismeri a Régi idők fociját, és csak nevet a Minarik név hallatán, elmeséltem az angol kapus történetét, azután megkértem, ha már a Playstation 2 Bajnokok Ligájában nem indulhat el a Csabagyöngye, legalább az Arsenalból szedje ki Lehmannt, és próbálkozzon Vallaival.

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

„A hosszútávfutó magányával”

Legújabb, szeptember végén esedékes bemutatója, az Etűdök elképzelt érzésekre című előadás kapcsán beszélgettünk a próbafolyamatok nehézségeiről, a kívülállásról, a megállni tudás fontosságáról és egy „hüllőről”, aki szeret mozdulatlanul feltöltődni a napon.

Szerbia kontra Szerbia

  • Végel László

Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő.