Pálya a magasban (Fantomfájás)

Egotrip

"Volt egy kapus Angliában, akit úgy hívtak, hogy Robinson." (Régi idők focija) A szociálpszichológia vizsgálatai az utóbbi évtizedekben bebizonyították, hogy a nyilvános térben nincs olyan apró - szándékos vagy önkéntelen - mozdulatunk, amelyben ne tükröződne a világhoz és embertársainkhoz fűződő viszonyunk. Bár a tudósok a leghétköznapibb cselekményektől a legösszetettebb ünnepi rítusokig az élet csaknem minden területét átfésülték, néhol még ma is találhatunk relatíve fehér foltokat.

"Volt egy kapus Angliában, akit úgy hívtak, hogy Robinson."

(Régi idők focija)

A szociálpszichológia vizsgálatai az utóbbi évtizedekben bebizonyították, hogy a nyilvános térben nincs olyan apró - szándékos vagy önkéntelen - mozdulatunk, amelyben ne tükröződne a világhoz és embertársainkhoz fűződő viszonyunk. Bár a tudósok a leghétköznapibb cselekményektől a legösszetettebb ünnepi rítusokig az élet csaknem minden területét átfésülték, néhol még ma is találhatunk relatíve fehér foltokat. Ilyen nehezen megfigyelhető, szürkésfehér mezőnek tekinthető az otthoni közös meccsnézés is. Az amatőr megfigyelő problémája itt elsősorban abból adódik, hogy a tévé előtt ülve maga is inkább a futballra koncentrál, határhelyzetekben gyakran lemarad a fontos mozzanatokról (de rejtett kamerát már csak nem szerel föl). A reakciók azért e komplikált feltételek között is jól tipizálhatók: tágra nyíló szemek, megszorított karfák, elhajított távkapcsolók jelzik a feszültség megjelenésének és levezetésének útját. Izgalmasabb mérkőzések közben gyakran vettem észre magamon is, hogy szögletből beívelődő labdánál kicsit megrántom a nyakam, előre lejátszva a fejelni készülő játékos mozdulatát, ha pedig gyorsan kellene belepiszkálni a lecsorgó labdába, az én lábam is elvégzi a rúgó mozdulatot. Több ismerősömet rajtakaptam már hasonló mozgássoron, így azt gondoltam, a jelenség általánosnak tekinthető. Múltkor tízéves unokaöcsémmel együtt néztünk egy BL-meccset, és meglepő dologra lettem figyelmes. Neki ugyanis ilyen helyzetekben nem a lába vagy a feje, hanem az ujja mozog, szinte kényszeresen. Rövid töprengés után rájöttem, hogy a Playstation 2-n felnövő néző úgy tekint a focimeccsre, mint távirányítható szimulációra: a generációs szakadék túloldalán álló futballrajongó az eredetiből szimulált figurát teszi az eredetinek gondolt médiakép helyére.

A behelyettesítés szociálpszichológiai problémája számomra tízéves korom körül még egészen más formában vetődött föl, mégpedig egy, a futballközvetítések során gyakran hallott fordulathoz kapcsolódóan. Amikor a beadás magasan átszállt a csatárok és a védők feje felett, és a tizenhatos túloldalán, üres területre érkezett, Knézy Jenő mindig csak annyit mondott: "Mély!" Persze a közvetítés hevében erre a tömör kijelentésre vagy felkiáltásra felkaptam a fejem, hiszen úgy éreztem, a tévéből a nevemen szólítottak. Arra gondoltam, Jenő kicsit elharapta a végét, de hát a Cruyffot is összevissza mondja. Miután megborzongtam, és reálisan felmértem a helyzetet - továbbra is a tévé előtt ülök, a játék megy tovább -, gondolatmenetem legtöbbször két irányt vett. Az egyik a "miért nem?" a másik pedig a "mi lett volna, ha?". A "miért nem érkeztem ott?" kérdése általában nem vezetett messzire: hétéves koromban nem fogadtam meg apám tanácsát - "gyakorolj egész nyáron csak ballal!" -, így aztán nem lett belőlem semmi. A "mi lett volna, ha?" már érdekesebb volt. Egyrészt, ha ott jövök, ahol a "Mély!" elhangzott, Jenő miért nem emeli fel jobban a hangját, másrészt, ha váratlanul ott teremnék, vajon valóban berúgnám-e? Akkoriban - a hetvenes évek közepén - ilyen helyzetekben a kérdés élesebben vetődött fel, mint ma, a foci elklipesedésének korában. Abban a világban, amelyben a lassítást egy szögből és maximum kétszer láthattuk, a játszótéren még gyakran elhangzott az "ezt a nagyanyám is berúgta volna" kijelentés. Kiskoromból hosszú vitákra emlékszem, ahogy állunk a dühöngőben, támasztjuk a kapunak kinevezett fémkeretet, és nagymamáink gyorsulásáról, helyzetfelismerő képességéről, az esetleges lesről - mert nagyi állva várja a labdát - beszélgetünk. A saját helyzetemet különösen problémásnak éreztem, mert akkor már egyik nagymamám sem élt, csak a dédi. Meg is jelent előttem a képe, ahogy Zámbótól kapja a labdát - mert a kihagyott helyzet valahogy mindig Benéhez kötődött -, és bebólintja a kendős ősz fejével a madárcsontú dédikém. Na jó, akkor már fejeljem el inkább én a labdát Edström elől (1973: egy feljegyzés szerint magasságom 117 cm), vagy rúgjam be simán az argentinok ellen, Nagy Laci helyett (1978: súlyom 34 kg).

Bár a valódi futballtörténelem egyben a helyettesítések története is, a magamfajta, korlátos képességekkel megáldott, ma már kissé túlérett játékosnak nehéz megtalálnia azt a valódi futballistát, akinek elméletben a bőrébe bújhatna. Itt is kétfelé ágazik a gondolat útja. Azok között, akiknek beugróként megadatott az igazi bemutatkozás lehetősége, vannak szerencsétlen alakok, mint a méltán elfeledett Pataki, aki a Fradi-Dinamo Kijev KEK-döntőn játszott középhátvédet Bálint helyett, és szerencsés "jokerek", mint mondjuk a Manchester ellen gólt is szerző fehérvári Wittmann. Az igazán sikeres kiegészítő emberek között azonban akadt egyetlen, akinél éreztem, hogy akár "én is köztetek mehetnék": Yves Eigenrauch, a Schalke 04 UEFA-kupa győztes védője. "YYYYYves", ahogy a szurkolók a labdaérintéseit ünnepelték, soha nem volt különösebben technikás, sőt inkább törte a labdát, de hajtott és küzdött végkimerülésig. A civilben szemüveges, zárkózott játékos, aki sajátján kívül nem nézett meccset, mert nem érdekelte a mások futballja, azért volt olyan népszerű, mert mindenki megláthatta benne önmagát. Ha ő befér, én sem lógnék ki - gondolták tízezrek. Sok-sok végigrakkolt év után aztán egyszer Yves számára is eljött a nagy fellépés ideje: az Inter elleni meccsen Huub Stevens ráállította a világ akkori legjobb játékosára, az utolérhetetlen Ronaldóra. (A legenda úgy szólt, hogy amikor az edző az öltözőben megmondta, mi lesz a feladata, hősünk megkérdezte, ki az a Ronaldo? Egy későbbi interjúból kiderült, hogy igazából tudta, kiről van szó, de korábban még nem látta játszani.) És a pályán Eigenrauch - mint az álomban - leradírozta a brazilt.

Az álombéli pályán a Csabagyöngye kapujába a távozó Vallai (a csodakapus) helyére Minarik Ede áll be. Felakasztja a pisztolyát a kapufára, és véd - hogy csak az első gólig maradjon életben, mint Robinson. Unokaöcsémnek, aki még nem ismeri a Régi idők fociját, és csak nevet a Minarik név hallatán, elmeséltem az angol kapus történetét, azután megkértem, ha már a Playstation 2 Bajnokok Ligájában nem indulhat el a Csabagyöngye, legalább az Arsenalból szedje ki Lehmannt, és próbálkozzon Vallaival.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.