Pálya a magasban (Fantomfájás)

Egotrip

"Volt egy kapus Angliában, akit úgy hívtak, hogy Robinson." (Régi idők focija) A szociálpszichológia vizsgálatai az utóbbi évtizedekben bebizonyították, hogy a nyilvános térben nincs olyan apró - szándékos vagy önkéntelen - mozdulatunk, amelyben ne tükröződne a világhoz és embertársainkhoz fűződő viszonyunk. Bár a tudósok a leghétköznapibb cselekményektől a legösszetettebb ünnepi rítusokig az élet csaknem minden területét átfésülték, néhol még ma is találhatunk relatíve fehér foltokat.

"Volt egy kapus Angliában, akit úgy hívtak, hogy Robinson."

(Régi idők focija)

A szociálpszichológia vizsgálatai az utóbbi évtizedekben bebizonyították, hogy a nyilvános térben nincs olyan apró - szándékos vagy önkéntelen - mozdulatunk, amelyben ne tükröződne a világhoz és embertársainkhoz fűződő viszonyunk. Bár a tudósok a leghétköznapibb cselekményektől a legösszetettebb ünnepi rítusokig az élet csaknem minden területét átfésülték, néhol még ma is találhatunk relatíve fehér foltokat. Ilyen nehezen megfigyelhető, szürkésfehér mezőnek tekinthető az otthoni közös meccsnézés is. Az amatőr megfigyelő problémája itt elsősorban abból adódik, hogy a tévé előtt ülve maga is inkább a futballra koncentrál, határhelyzetekben gyakran lemarad a fontos mozzanatokról (de rejtett kamerát már csak nem szerel föl). A reakciók azért e komplikált feltételek között is jól tipizálhatók: tágra nyíló szemek, megszorított karfák, elhajított távkapcsolók jelzik a feszültség megjelenésének és levezetésének útját. Izgalmasabb mérkőzések közben gyakran vettem észre magamon is, hogy szögletből beívelődő labdánál kicsit megrántom a nyakam, előre lejátszva a fejelni készülő játékos mozdulatát, ha pedig gyorsan kellene belepiszkálni a lecsorgó labdába, az én lábam is elvégzi a rúgó mozdulatot. Több ismerősömet rajtakaptam már hasonló mozgássoron, így azt gondoltam, a jelenség általánosnak tekinthető. Múltkor tízéves unokaöcsémmel együtt néztünk egy BL-meccset, és meglepő dologra lettem figyelmes. Neki ugyanis ilyen helyzetekben nem a lába vagy a feje, hanem az ujja mozog, szinte kényszeresen. Rövid töprengés után rájöttem, hogy a Playstation 2-n felnövő néző úgy tekint a focimeccsre, mint távirányítható szimulációra: a generációs szakadék túloldalán álló futballrajongó az eredetiből szimulált figurát teszi az eredetinek gondolt médiakép helyére.

A behelyettesítés szociálpszichológiai problémája számomra tízéves korom körül még egészen más formában vetődött föl, mégpedig egy, a futballközvetítések során gyakran hallott fordulathoz kapcsolódóan. Amikor a beadás magasan átszállt a csatárok és a védők feje felett, és a tizenhatos túloldalán, üres területre érkezett, Knézy Jenő mindig csak annyit mondott: "Mély!" Persze a közvetítés hevében erre a tömör kijelentésre vagy felkiáltásra felkaptam a fejem, hiszen úgy éreztem, a tévéből a nevemen szólítottak. Arra gondoltam, Jenő kicsit elharapta a végét, de hát a Cruyffot is összevissza mondja. Miután megborzongtam, és reálisan felmértem a helyzetet - továbbra is a tévé előtt ülök, a játék megy tovább -, gondolatmenetem legtöbbször két irányt vett. Az egyik a "miért nem?" a másik pedig a "mi lett volna, ha?". A "miért nem érkeztem ott?" kérdése általában nem vezetett messzire: hétéves koromban nem fogadtam meg apám tanácsát - "gyakorolj egész nyáron csak ballal!" -, így aztán nem lett belőlem semmi. A "mi lett volna, ha?" már érdekesebb volt. Egyrészt, ha ott jövök, ahol a "Mély!" elhangzott, Jenő miért nem emeli fel jobban a hangját, másrészt, ha váratlanul ott teremnék, vajon valóban berúgnám-e? Akkoriban - a hetvenes évek közepén - ilyen helyzetekben a kérdés élesebben vetődött fel, mint ma, a foci elklipesedésének korában. Abban a világban, amelyben a lassítást egy szögből és maximum kétszer láthattuk, a játszótéren még gyakran elhangzott az "ezt a nagyanyám is berúgta volna" kijelentés. Kiskoromból hosszú vitákra emlékszem, ahogy állunk a dühöngőben, támasztjuk a kapunak kinevezett fémkeretet, és nagymamáink gyorsulásáról, helyzetfelismerő képességéről, az esetleges lesről - mert nagyi állva várja a labdát - beszélgetünk. A saját helyzetemet különösen problémásnak éreztem, mert akkor már egyik nagymamám sem élt, csak a dédi. Meg is jelent előttem a képe, ahogy Zámbótól kapja a labdát - mert a kihagyott helyzet valahogy mindig Benéhez kötődött -, és bebólintja a kendős ősz fejével a madárcsontú dédikém. Na jó, akkor már fejeljem el inkább én a labdát Edström elől (1973: egy feljegyzés szerint magasságom 117 cm), vagy rúgjam be simán az argentinok ellen, Nagy Laci helyett (1978: súlyom 34 kg).

Bár a valódi futballtörténelem egyben a helyettesítések története is, a magamfajta, korlátos képességekkel megáldott, ma már kissé túlérett játékosnak nehéz megtalálnia azt a valódi futballistát, akinek elméletben a bőrébe bújhatna. Itt is kétfelé ágazik a gondolat útja. Azok között, akiknek beugróként megadatott az igazi bemutatkozás lehetősége, vannak szerencsétlen alakok, mint a méltán elfeledett Pataki, aki a Fradi-Dinamo Kijev KEK-döntőn játszott középhátvédet Bálint helyett, és szerencsés "jokerek", mint mondjuk a Manchester ellen gólt is szerző fehérvári Wittmann. Az igazán sikeres kiegészítő emberek között azonban akadt egyetlen, akinél éreztem, hogy akár "én is köztetek mehetnék": Yves Eigenrauch, a Schalke 04 UEFA-kupa győztes védője. "YYYYYves", ahogy a szurkolók a labdaérintéseit ünnepelték, soha nem volt különösebben technikás, sőt inkább törte a labdát, de hajtott és küzdött végkimerülésig. A civilben szemüveges, zárkózott játékos, aki sajátján kívül nem nézett meccset, mert nem érdekelte a mások futballja, azért volt olyan népszerű, mert mindenki megláthatta benne önmagát. Ha ő befér, én sem lógnék ki - gondolták tízezrek. Sok-sok végigrakkolt év után aztán egyszer Yves számára is eljött a nagy fellépés ideje: az Inter elleni meccsen Huub Stevens ráállította a világ akkori legjobb játékosára, az utolérhetetlen Ronaldóra. (A legenda úgy szólt, hogy amikor az edző az öltözőben megmondta, mi lesz a feladata, hősünk megkérdezte, ki az a Ronaldo? Egy későbbi interjúból kiderült, hogy igazából tudta, kiről van szó, de korábban még nem látta játszani.) És a pályán Eigenrauch - mint az álomban - leradírozta a brazilt.

Az álombéli pályán a Csabagyöngye kapujába a távozó Vallai (a csodakapus) helyére Minarik Ede áll be. Felakasztja a pisztolyát a kapufára, és véd - hogy csak az első gólig maradjon életben, mint Robinson. Unokaöcsémnek, aki még nem ismeri a Régi idők fociját, és csak nevet a Minarik név hallatán, elmeséltem az angol kapus történetét, azután megkértem, ha már a Playstation 2 Bajnokok Ligájában nem indulhat el a Csabagyöngye, legalább az Arsenalból szedje ki Lehmannt, és próbálkozzon Vallaival.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.