Muraközy Balázs

A 2008-as válságról szóló könyvek között speciális helyet foglal el az Animal Spirits. George Akerlofnak, a Berkeley Nobel-díjas professzorának és Robert Shillernek, a Yale tanárának kötete nem áll meg a válság sztenderd "neoklasszikus" értelmezésénél.

Az Izlandban megtestesülő Középfölde hegyei fölött repül a kamera. Drámai zene alatt drámai hangtól tudjuk meg, hogy ezt a szép országot a pénzügyi dereguláció miatti 2008-as pénzügyi válság tette tönkre. Máris meghallgathatunk néhány fontos gondolatot a válságról néhány beszélő fejtől, akik közül kettőnek nem sikerült helyesen leírni a nevét.

Mérő László múlt heti írásában arról (is) morfondírozott, hogy mekkora bért kapnak a különböző tehetségű emberek (Teljesítmény, Magyar Narancs, 2011. március 24.). A szerző a programozók példáján bemutatta, hogy a vállalatok vezetői gyakran "csak" két-háromszoros bérrel díjaznak egy, a társainál tízszer tehetségesebb programozót. De vajon mennyire általános a tehetségnek ez az "alulfizetése"?

Csak nemrég olvashattuk, hogy milyen gyorsan szaporodik a devizahitelüket nem fizetők száma. A 90 napon túl fizetőket tartalmazó BAR-lista (hivatalos nevén Központi Hitelinformációs Rendszer, KHR) január elején már közel egymillió embert tartalmazott. Kiderült azonban, hogy kormányunk (Matolcsy György személyében) már októberben benyújtott egy olyan javaslatot, ami kezeli a problémát: januártól a nem fizető adósok - miután rendezik a tartozásukat - a korábbi öt év helyett csak egy évig szerepelnek majd a BAR-listán. Nos, így kétségtelenül javulni fognak a devizahitelesek kimentéséhez kapcsolódó termelési mutatók, de valóban biztos-e az, amit a módosítás nagyvonalú indoklása tartalmaz: "Szükségtelen és célszerűtlen az ügyfél adatainak a KHR-ben való szerepeltetése akkor, ha rendezte a szolgáltatóval szemben fennálló tartozását."

A London School of Economics professzorával azután beszélgettünk, hogy átvette a Rajk László Szakkollégium Neumann-díját. Miről szól a "nyugati" politikai gazdaságtan, milyen szerepet játszanak a normák, az alkotmány, a sajtó és a független szabályozók a demokratikus társadalmakban?

A közelgő karácsony alkalmából arról szeretnék írni, hogy az emberek közötti bizalom és összetartás milyen csodálatos dolog. És erről is fogok - csak éppen az ellenkező irányból közelítek. Venezuela egzotikus példáján azt vizsgálom, hogy milyen rossz az ellenségeskedés, és hogy milyen szomorú következményekkel jár a politikai megosztottság és az elnyomás.

Robin szomorúan néz Little John szemébe. Vége a szép időknek. Egy-két éve még elpuhult kereskedők, szerzetesek és pénzkölcsönzők utaztak gyanútlanul Sherwoodban, akiket úgy lehetett kirabolni, hogy annak szinte nem is volt sportértéke. De mostanában valahogy üres az erdő, csendjét nem veri fel a kapatos utazók kornyikálása, amiről már mérföldekről meg lehetett hallani, merre érdemes portyázni. Egy-két csontsovány, felfegyverzett lovag vágtat néha végig az erdőn, de abban sincs sok köszönet. Ráadásul a környéken lakó falusiak is mintha ellenségesebbek lennének, mióta az aggkorukra szánt megtakarításaikat gondjaiba vette Robin, és sajnos elverte egy különösen jól sikerült lakomára, melyen a környék összes lakója részt vehetett, bár nem mindenki ugyanazokat az étkeket kapta. Az idős lakosok nem túl hálásan fogadják a havi egy darab üregi nyulat, amit az Erdei Együttműködés Rendszere ki tud izzadni magából. További baj, hogy Robin barátai - akik átvették a kereskedők helyét - elég hitvány portékákat kínálnak, ráadásul meglepően borsos áron. Hiába emlékezteti őket Robin az elmúlt szép időkre, mindig meg tudják magyarázni: drága a só, és kölcsön sem ad nekik senki...

Remek hírek szivárogtak ki a gazdasági kormányzat köreiből. A közösségi közlekedés régóta fokozódó problémáját is meg fogja oldani kormányunk. A részletekről egyelőre annyit tudni, hogy a megoldás részét képezi a MÁV Start és a Volánok összevonása. Az is kiderült, hogy a BKV, sőt a Malév beolvasztása is felmerült, de ezeket egyelőre elvetették. A kiszivárgott információk között két érv szerepelt az összevonás, a nemzeti közlekedési holding létrehozása mellett: a nagy költségmegtakarítás és az egységes viteldíjak.

Paul Krugman napjaink egyik vezető közgazdásza, aki 2008-ban Nobel-díjat kapott a külkereskedelem-elmélet és az új gazdaságföldrajz területén végzett kutatásaiért. Igazi ismertségét azonban az adja, hogy rendszeresen ír (gazdaság)politikai publicisztikákat a New York Timesba. A liberális lelkiismeret is inkább ebbe a kategóriába tartozik. Krugman társadalmilag érzékeny, vagyis amerikai értelemben liberális nézeteit írja le benne, amelyeket gyakran támaszt alá fontos közgazdasági kutatások eredményeivel. Az ezekre építő, értékeket és politikai nézeteket határozottan vállaló, szórakoztató írásmód izgalmassá teszi a könyvet - a pamfletszerű műfaj viszont azzal is jár, hogy a tudományos eredmények ismertetése néha, a politikai tabló pedig gyakran féloldalas.

Nagy izgalommal figyelik a forint árfolyamának mozgását a devizahitelesek, a bankok és a gazdaságpolitikusok is. Az igényt szinte valós időben próbálják kiszolgálni az elemzők. A svájci frank például múlt csütörtökön "visszatesztelte a júniusi csúcsot, alászúrt, majd hamar felpattant fölé". Az izguló hiteleseket persze még ennél is jobban érdekli, hogy meddig emelkedhet az "alpesi valuta" árfolyama. Az elemzők itt gyakran óvatosabban fogalmaznak: "az emelkedő trend töretlen, ám a lefelé hajló indikátorok óvatosságra intenek, lehet, hogy hamarosan korrekció következik". (Mindkét idézet forrása a portfolio.hu.) Kevésbé művelten megfogalmazva: vagy felmegy, vagy lemegy. Vannak azonban olyan elemzők, akik ennél is merészebb előrejelzéseket tesznek. Az index.hu szerdai beszámolója alapján az egyik elemző szerint "a következő keményebb ellenállás 228,80 forinton van". De honnan tudják ezt az elemzők? És mit gondol minderről a közgazdaságtan?

A kormány látványos módon támadta meg a független Magyar Nemzeti Bankot. Talán kevésbé látványos, de legalább ekkora jelentőségű az a folyamat, amelynek során gyakorlatilag az összes, eddig kormánytól független gazdasági szabályozó intézmény függetlenségét is erősen korlátozta.

Sok globalizációkritikus nagy lelkesedéssel tekint a közösségi tulajdonra a közszolgáltatások, például a vízszolgáltatás vagy a tömegközlekedés területén. A nagy bizalom mögött két fontos feltevés is rejlik. Az egyik szerint a közösségi tulajdon hasznos, hiszen a szegények így alacsonyabb áron juthatnak a szolgáltatáshoz, amely jelentősen növeli lehetőségeiket. A magáncég viszont - nyilván - felemeli az árakat, sőt akár a felújítás költségeit is ráterheli a fogyasztókra. A másik feltevés szerint a közösségi tulajdon képes érvényesíteni a természeti erőforrások szűkösségének szempontjait, és ezzel járul hozzá a fenntarthatósághoz. Ezek a feltevések azonban - sajnos vagy nem - távol állnak a valóságtól.