Sok globalizációkritikus nagy lelkesedéssel tekint a közösségi tulajdonra a közszolgáltatások, például a vízszolgáltatás vagy a tömegközlekedés területén. A nagy bizalom mögött két fontos feltevés is rejlik. Az egyik szerint a közösségi tulajdon hasznos, hiszen a szegények így alacsonyabb áron juthatnak a szolgáltatáshoz, amely jelentősen növeli lehetőségeiket. A magáncég viszont - nyilván - felemeli az árakat, sőt akár a felújítás költségeit is ráterheli a fogyasztókra. A másik feltevés szerint a közösségi tulajdon képes érvényesíteni a természeti erőforrások szűkösségének szempontjait, és ezzel járul hozzá a fenntarthatósághoz. Ezek a feltevések azonban - sajnos vagy nem - távol állnak a valóságtól.
De hogyan lenne egyszerre kezelhető a szegények hozzáférésének és a korlátos természeti erőforrások visszafogott fogyasztásának problémája? Ehhez egyrészt az emberek többségének bizony olyan árat kell fizetnie, ami elriasztja a túlfogyasztástól. Másrészt a szegényeknek adhat támogatást az állam, vagy alacsonyabb árat is kérhet tőlük a vállalat. Persze nagyon nehéz lenne ellenőrizni, hogy ki szegény, ezért célszerűbb olyan mechanizmust alkalmazni, amely automatikusan működik. És vannak is ilyen módszerek: például árazhatnak úgy, hogy az alacsony mennyiséget fogyasztók alacsonyabb árat is fizetnek. Láthatunk ilyenre példát: a vezetékes telefontársaságok például minden európai országban nyújtanak "minimál" díjcsomagos szolgáltatásokat.
Nézzük meg egy-két példán keresztül, hogyan nem érvényesülnek ezek az elvek a közösségi tulajdonban lévő közszolgáltatóinknál! Mi a helyzet például a MÁV esetében? Ez a remek minőségű közszolgáltatás - mondjuk két ember számára - csak kicsit kerül többe, mintha autóval utazna. Teljes áron. Még szerencse, hogy alig vonatozik valaki teljes áron. Nyilván elsősorban a szegények kapnak kedvezményeket - gondolhatnánk. De mi a helyzet a valóságban? Jelentős kedvezményt kapnak például a diákok, közalkalmazottak vagy a nagycsaládosok. Persze ebből ugyanúgy részesülnek az igazán szegény diákok és közalkalmazottak is, csakhogy belőlük történetesen sokkal kevesebb van, mint középosztálybeli diákokból és közalkalmazottakból. Ugyanez igaz a nyugdíjasokra is, akik közül - a politikai toposzokkal ellentétben - viszonylag kevesen tartoznak a társadalom legszegényebb ötödébe.
A vasút nagyon látványos példa, de más közszolgáltatások esetében sincs szó a legszegényebbek kiemelt kedvezményéről. A "szociális szempont" figyelembevétele a legtöbbször ahhoz vezet, hogy igazából mindenki olcsóbban veheti igénybe a szolgáltatást, mint amennyibe kerül. Máskor, például az oktatás vagy az egészségügy területén, a középosztály jobb minőségű szolgáltatást kap esetleg kicsit drágábban. A közoktatás elvileg mindenki számára ugyanannyiba kerül (ingyen van), de a középosztályi gyerekek jobb iskolába járnak. Az egészségügyben a jobb kapcsolatokkal vagy több pénzzel rendelkező középosztálybeliek jobb ellátásban részesülnek, és nagyobb figyelmet fordítanak rájuk az orvosok.
Összességében tehát az állam által működtetett közszolgáltatások messze állnak attól az ideáltól, hogy kifejezetten a szegényeket segítsék áraikkal. A középosztály legtöbbször ugyanolyan vagy akár alacsonyabb árat fizet, mint a szegények. És ez bizony összefügg a közösségi tulajdonnal. A politikai folyamatok természete olyan, hogy a politikusok nehezen tudnak ellenállni a középosztály óhajainak. És mi lenne természetesebb, mint az, hogy a közösségi tulajdonban lévő cég ne adja drágábban szolgáltatásait a pedagógusoknak, diákoknak, orvosoknak (mind jóravaló, sokat dolgozó, keveset kereső emberek), mint a munkanélkülieknek. Inkább segítsék ki a vállalatot az adófizetők! A közösségi tulajdon tehát nem arra jelent garanciát, hogy a szegények olcsóbban jussanak hozzá a szolgáltatáshoz, hanem arra, hogy veszteséges legyen a vállalat.
Kissé eltér a helyzet ettől, ha magántulajdonban van. Elvileg persze ilyenkor is támogatható a szolgáltatás ára, mert fizethetne az állam a magáncégnek is valamennyit, hogy vigye le az árat. Ez azonban politikailag sokkal kevésbé vonzó megoldás, mint támogatást adni azoknak, akik rászorulnak. Az állam és a magánvállalat közötti pénzmozgás sokkal feltűnőbb, mint az állami tulajdonú vállalatok feltőkésítése, ezért kisebb mértékben tolerálják a választók is. Így időnként tényleg csak a szegények kapnak támogatást, mint ezt például a gázártámogatás esetében láttuk.
De hát miért lenne ez baj? Hiszen a közszolgáltatások számos pozitív hatással járnak. Például a tiszta víz nagyban hozzájárul az emberek egészségéhez, és ezért az egész társadalomnak jó, ha az emberek olcsón hozzájutnak. Ha a középosztály is olcsóbban megkapja az állami cégtől, hát annál jobb - mondhatná egy társadalomjobbító. Igen ám, de akkor már probléma van, ha ugyanez az ember azt is kifejti, hogy a víz olyan természeti kincs, amelyet csak nagyon megfontolva szabad kitermelni, mert egyébként nem érvényesül az úgynevezett fenntarthatóság. (Ez a kérdés leginkább a vízszolgáltatás esetén fontos, a tömegközlekedésben például kifejezetten kívánatos, hogy a középosztálybeliek is igénybe vegyék - ott a költségvetés fenntarthatósága kerülhet veszélybe.)
Az általános, olcsó hozzáférhetőség elve ellentétben áll a fenntarthatóság gazdasági feltételeivel. Ha a víz olcsó, akkor az emberek - a szegények is, de a gazdagok valószínűleg még inkább - többet fogyasztanak belőle, és így gyorsabban is fogy el. Ez ellen két megoldás van. Az egyik az adagolás: mindenki kap 10 köbmétert, oszt jó napot. A másik lehetőség a magasabb ár. Ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az árnak tartalmaznia kell a fenntarthatósághoz kapcsolódó társadalmi költséget is: ha a víz szűkös erőforrás, akkor nem csak a kitermeléséhez kapcsolódó költségeket kell megfizetnie a fogyasztónak, hanem azt is, hogy a szűkös erőforrásból kevesebb marad.
Választanunk kell tehát. Vagy mindenki olcsón kapja a szűkös erőforrást, és akkor hamar elfogy, vagy érvényesül a fenntarthatóság: legtöbben drágán kapják a vizet, és legfeljebb csak a tényleg szegények kapják meg olcsón. Más (nem hiánygazdasági) lehetőség nincs. Ráadásul az áremelésnek közvetlenül a fogyasztókat kell érintenie: nem vállalhatja át az állam, az önkormányzat vagy valaki más. A fogyasztás attól függ, milyen ár van a végső számlán.
A közösségi tulajdon általában nem jelent garanciát arra, hogy érvényesül az árakban a fenntarthatóság szempontja. Az állami vállalatok árainak csökkentésére irányuló politikai nyomás gyakran elég erős ahhoz, hogy háttérbe szoruljon a hosszú távú társadalmi érdek. Ha a vállalat magántulajdonban van, és így csak közvetetten hatnak rá a politikai ciklusok, akkor nagyobb esély van arra, hogy az állam beárazza a természeti erőforrások szűkösségét, és ezt megfizetteti.
Ha valakinek fontos a fenntarthatóság és a szegények jóléte, akkor nem szabad túlságosan naivan tekintenie az államra. Nem érdemes szükséges rossznak tekintenie az árakat sem: egyelőre nagyobb hatásuk van az emberek gazdasági döntéseire, mint a környezettudatos nevelésnek.
