Paul Krugman napjaink egyik vezető közgazdásza, aki 2008-ban Nobel-díjat kapott a külkereskedelem-elmélet és az új gazdaságföldrajz területén végzett kutatásaiért. Igazi ismertségét azonban az adja, hogy rendszeresen ír (gazdaság)politikai publicisztikákat a New York Timesba. A liberális lelkiismeret is inkább ebbe a kategóriába tartozik. Krugman társadalmilag érzékeny, vagyis amerikai értelemben liberális nézeteit írja le benne, amelyeket gyakran támaszt alá fontos közgazdasági kutatások eredményeivel. Az ezekre építő, értékeket és politikai nézeteket határozottan vállaló, szórakoztató írásmód izgalmassá teszi a könyvet - a pamfletszerű műfaj viszont azzal is jár, hogy a tudományos eredmények ismertetése néha, a politikai tabló pedig gyakran féloldalas.
A fő vonulat annak bemutatása, hogyan alakult az Egyesült Államokban az egyenlőtlenség a XX. század folyamán. Az alaptörténet egyszerű: a New Dealt és a II. világháborút követően jelentősen csökkent az egyenlőtlenség, majd a 70-es évektől fogva erőteljes növekedésnek indult. Ekkortól a gazdaság növekedéséből az átlagos család nem is részesült, az új gyümölcsök túlnyomó része az amerikaiak leggazdagabb néhány százalékához került. A növekvő egyenlőtlenség okait többen is igyekeztek már feltárni. A közgazdászok gyakran próbálják számszerűsíteni a globalizáció és a magas képzettségű embereket előnybe hozó technológiai változások hatását. Krugman viszont határozottan azt állítja, hogy ezek a tényezők csak kis részben magyarázzák az egyenlőtlenség növekedését. A fő ok a politika, a normák és az intézmények változása - konkrétan a konzervatív mozgalom hatalmas sikere.
Az 1920-as évekig tartó vadkapitalizmus után a roosevelti politika előmozdította az egyenlőséget, és példátlan arányban emelte be az embereket a középosztályba. Ehhez hozzájárul a New Deal politikája, a társadalombiztosítás bevezetése, a progresszívabb adóztatás és a szakszervezetek megerősödése. Nagyon érdekes Krugman állítása, hogy a kiegyenlítő jellegű háborús bérkontroll hatásai évtizedeken át megmaradtak, és így biztosították az 50-es és 60-as évek középosztályi "aranykorát". Ebben az időszakban a Demokrata és a Republikánus Párt is elfogadta a New Deal alapértékeit, így mindkettő hasonló, liberális gazdaságpolitikát folytatott.
A 60-as évektől azonban munkálkodni kezdett a Gonosz a konzervatív mozgalom képében. Támogatói a szabadpiac feltétel nélküli hívei, akik gyűlölik a szakszervezeteket, nagyvállalatokkal cimborálnak, tekintélyelvűek, nemtelen módszereket alkalmaznak, és általában rasszisták. A konzervatív mozgalom előbb a Republikánus Pártot szerezte meg, majd az elnökséget is. Az egyenlőtlenség növekedésének politikai magyarázatai persze mindig kénytelenek szembenézni azzal, hogy a szavazók többségének alacsonyabb a jövedelme, mint az átlag, és ezért egy demokratikus szavazáson elvileg a többségnek az egyenlősítőbb politikát kellene támogatnia. Krugman azzal oldja fel ezt az ellentmondást, hogy a republikánusok kódolt rasszista üzenetekkel választották le a szegény déli fehéreket a New Deal-koalícióról, valamint hatalmas értelmiségi és üzleti hálózatot építettek ki. Miközben a demokratákat a szerző szinte az erkölcsi tisztaság és a társadalom iránti elkötelezettség bajnokaiként mutatja be, a konzervatívok Krugman tálalásában velejükig romlottak.
De ennyit a múltról. A rossz döntések, a vesztes háború, az egyre liberálisabbá váló értékek, a szegényebb szavazók magasabb választási részvétele és a faji kérdés jelentőségének csökkenése győzelemre segítette a liberális politikát. Az utolsó négy fejezetben Krugman leírja, hogy a demokraták nem adhatják alább egy új New Deal megvalósításánál. Egyrészt harcolni kell az egyenlőtlenség ellen: progresszívabb adóztatást kell bevezetni, növelni kell a minimálbért, megerősíteni a szakszervezeteket. És be kell vezetni az univerzális egészségbiztosítást. Krugman részletesen ismerteti az egészségügyi rendszer problémáit, majd leírja, hogy közgazdasági szempontból a francia egybiztosítós modellt tartja a legjobbnak, viszont ez politikailag nem megvalósítható - ezért egy vegyes rendszert javasol. A magyar olvasóknak is érdekes lehet az a pragmatizmus, amellyel a szerző kilép a közgazdaságilag ideális világból, és legitim érvként tekint a politikai korlátokra is.
Az egészségügy elemzése talán a legfajsúlyosabb része a könyvnek. Miközben sok fontos érv van benne, bizonyos kérdéseket Krugman meg sem említ. Az egybiztosítós, állami rendszert nagyon hatékonynak tartja, mert így alacsonyabbak az adminisztratív költségek, és alacsonyabb áron szerezhetők be a gyógyszerek. A hátrányokról, az állami kontroll problémáiról vagy arról, hogy az amerikai egészségügy államilag irányított elemei nagyon drágák, nem nagyon ír. A szakszervezeteket is makulátlan fényben tünteti fel, és nem szól arról, hogy az amerikai autóipar bajainak elszaporodásában súlyos szerepet játszottak.
A fordítás viszonylag gördülékeny, jól olvasható. Az viszont nem világos, hogy a cím miért lett Egy liberális lelkiismeretéből A liberális lelkiismeret. Aztán valamiért eltűnt az angol kiadás tárgymutatója; s akad néhány félrefordítás is: "ipar" helyett "kézműipar", az ironikus "aranyozott kor" helyett "aranykor", "termelékenység" helyett "produktivitás" szerepel a szövegben. Az sem segíti a megértést, hogy "majdnem minden más fejlett országban" helyett a magyar kiadás szerint "majdnem minden második fejlett országban" (van univerzális egészségbiztosítás).
Fordította: Orosz Ildikó. Gondolat - Demos-könyvek, 2010, 348 oldal, 2890 Ft
