Ingyenebéd

A szittya Sherwood

  • Muraközy Balázs
  • 2010.10.21 00:00

Egotrip

Robin szomorúan néz Little John szemébe. Vége a szép időknek. Egy-két éve még elpuhult kereskedők, szerzetesek és pénzkölcsönzők utaztak gyanútlanul Sherwoodban, akiket úgy lehetett kirabolni, hogy annak szinte nem is volt sportértéke. De mostanában valahogy üres az erdő, csendjét nem veri fel a kapatos utazók kornyikálása, amiről már mérföldekről meg lehetett hallani, merre érdemes portyázni. Egy-két csontsovány, felfegyverzett lovag vágtat néha végig az erdőn, de abban sincs sok köszönet. Ráadásul a környéken lakó falusiak is mintha ellenségesebbek lennének, mióta az aggkorukra szánt megtakarításaikat gondjaiba vette Robin, és sajnos elverte egy különösen jól sikerült lakomára, melyen a környék összes lakója részt vehetett, bár nem mindenki ugyanazokat az étkeket kapta. Az idős lakosok nem túl hálásan fogadják a havi egy darab üregi nyulat, amit az Erdei Együttműködés Rendszere ki tud izzadni magából. További baj, hogy Robin barátai - akik átvették a kereskedők helyét - elég hitvány portékákat kínálnak, ráadásul meglepően borsos áron. Hiába emlékezteti őket Robin az elmúlt szép időkre, mindig meg tudják magyarázni: drága a só, és kölcsön sem ad nekik senki...

Robin szomorúan néz Little John szemébe. Vége a szép időknek. Egy-két éve még elpuhult kereskedők, szerzetesek és pénzkölcsönzők utaztak gyanútlanul Sherwoodban, akiket úgy lehetett kirabolni, hogy annak szinte nem is volt sportértéke. De mostanában valahogy üres az erdő, csendjét nem veri fel a kapatos utazók kornyikálása, amiről már mérföldekről meg lehetett hallani, merre érdemes portyázni. Egy-két csontsovány, felfegyverzett lovag vágtat néha végig az erdőn, de abban sincs sok köszönet. Ráadásul a környéken lakó falusiak is mintha ellenségesebbek lennének, mióta az aggkorukra szánt megtakarításaikat gondjaiba vette Robin, és sajnos elverte egy különösen jól sikerült lakomára, melyen a környék összes lakója részt vehetett, bár nem mindenki ugyanazokat az étkeket kapta. Az idős lakosok nem túl hálásan fogadják a havi egy darab üregi nyulat, amit az Erdei Együttműködés Rendszere ki tud izzadni magából. További baj, hogy Robin barátai - akik átvették a kereskedők helyét - elég hitvány portékákat kínálnak, ráadásul meglepően borsos áron. Hiába emlékezteti őket Robin az elmúlt szép időkre, mindig meg tudják magyarázni: drága a só, és kölcsön sem ad nekik senki...

De legalább az idegenek eltakarodtak!

A gazdag kereskedők kizsigerelése mögött jó szándék is állhat: csökkenteni lehet a zsákmányból a dolgozók terheit. Az adócsökkentés fontos pozitív hatásokkal jár, és valóban segítheti a gazdasági növekedést. Kérdés azonban, hogy érdemes-e a személyi jövedelemadót rendkívüli szektorális adókból csökkenteni.

Hogy ezt megítélhessük, túl kell lépnünk az "áthárítják-e" oly sokszor hallott kérdésén, és azt kell megvizsgálnunk: hogyan befolyásolja ez a rendkívüli adó a beruházásokat, és ezen keresztül a hosszú távú gazdasági növekedést?

Fontos látni, hogy a magyar válságadó eltér a "szokásos" Robin Hood-adótól. Ez utóbbit tipikusan egy-két évig vetik ki valamely olyan iparágra, amelynek egy nem várt körülmény - például a nyersanyagárak emelkedése - nagy nyereséget hozott. Az olasz állam megadóztatta az olajtársaságokat, amikor nagyon magas volt az olaj ára. A válságadó azonban nem arról szól, hogy egy átmeneti költségvetési lyukat tömnek be vele. A magyar kormány a személyi jövedelemadót olyan mértékben csökkentette, hogy a tervezett deficit csak akkor érhető el, ha - legalább 3 évig - kiadósan megadóztatnak néhány iparágat.

És ez a válságadó másik kulcsjellemzője: nem egy véletlenül szerencsésen járt iparág profitját "sajátítja ki a kormány", hanem egész iparágak szélesebb körét vonja az adóalanyok körébe. Még lényegesebb, hogy ezeknek az iparágaknak a nyereségessége elsősorban nem a nyersanyagok árától függ, hanem a szabályozástól és a versenytől. Vagyis ahhoz, hogy középtávon is jelentős összeg álljon rendelkezésre a Robin Hood-adóból, arra is szükség lehet, hogy az állam gyengébb szabályozással biztosítsa ezeknek a vállalatoknak a viszonylag magas profitabilitását. És megfordítva: ha az állam túl magasnak érzi ezen iparágakban a profitot, akkor a verseny erősítése és a szabályozás átalakítása jelenti (jelenthette volna) a megoldást. A megfelelő szabályozás kialakítása sokkal előnyösebb (lett volna) a társadalom szempontjából, mint a magas profitok szektor- vagy vállalatspecifikus megadóztatása (erről lásd korábbi elmélkedésünket: Verseny a verseny ellen, Magyar Narancs, 2010. július 1.).

A megadóztatott iparágak több szempontból is feltűnően hasonlítanak egymáshoz. Egyrészt mindegyik a szolgáltatások területén működik. Feltámadhat a gyanúnk: ez a választás összefügg azzal, hogy a gazdasági miniszter - nem világos, pontosan miért - a legtöbb közgazdásznál kisebb jelentőséget tulajdonít a gazdaság infrastruktúráját biztosító szolgáltatási szektoroknak, és a magyar gazdaság növekedésének kulcsát az ipar fejlesztésében látja.

A szektorok másik közös jellemzője a külföldi tulajdon magas aránya. Ez nyilván népszerű választás: a hazai szereplőknek alacsonyabb terheket kell viselniük, és a külföldiek megsarcolása egyébként is sok választónak tetszik. A nyilvánvaló protekcionizmus erős üzenet a külföldi vállalatok felé: nincsenek szívesen látva itt. Gondolom, maguktól is képesek a helyes következtetések levonására. Kérdés, kinek fog ez jobban fájni: nekik vagy nekünk.

Ráadásul az, hogy a kormány elfogadhatónak gondolja a külföldi vállalatok (vagy bárki más) szelektív adóztatását, új - nem a versenyképességet előtérbe helyező - lehetőségeket nyit meg a lobbizás területén. Ha a külföldi vállalatokat tetszés szerint meg lehet adóztatni, akkor vajon melyik hazai nagyvállalkozó pazarolja majd az idejét a technológiai fejlesztésekre, ahelyett, hogy focimeccseken győzködné a haza vezetőit versenytársai további megadóztatásának előnyeiről? Sőt, ha elég magasak ezek az adóterhek, akkor a külföldiek előbb-utóbb eladhatják a vállalatokat hazai vállalkozóknak, akik talán el tudják érni, hogy mentesítsék a céget a "válságadóktól". De ez már nyilván tudományos fantasztikum - hiszen Járai Zsigmond biztosítóját sem mentesítették végül a bankadó alól! Sőt, hogy csak a múlt hétnél maradjunk, a legelvetemültebb összeesküvéselmélet-hívőkön kívül ugyan ki látna kapcsolatot a válságadók és aközött, hogy a miniszterelnök bejelentette: a takarékszövetkezetek piaci részesedését két-háromszorosára kell növelni az elkövetkező években? Sőt, ki gondolná, hogy Demján Sándor, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnöke másnap véletlenül beszélt arról, hogy a válságadók bevezetésével a kormány a kisebbik roszszat választotta? Nyilván mély meggyőződésből tette: neki tényleg ez a kisebbik rossz.

A szelektív adóztatás tartóssága, egyértelmű protekcionista jellege, az adópolitika és a szabályozás esetleges összekapcsolódása a nagyvállalkozók érdekeivel túlmutat a tipikus Robin Hood-adón: ennek megfelelően erősebben is csökkennek majd a külföldi beruházások. Ráadásul mindezek a hazai gazdasági-jogi kultúrának sem tesznek jót: ennek a lejtőnek az alján Putyin és barátai integetnek. Még ha nehezen mérhető költségek is ezek, rossz esetben jelentősen meghaladhatják az alacsony adókból származó élénkülést. Persze mindenre lehet legyinteni: majd az állam vagy valamelyik hazai vállalkozó megépíti az infrastruktúrát. Kicsit keskenyebb lesz az a széles sáv, kicsit drágább, és csak egy honlap jön be rajta, de az legalább a miénk lesz. Csak azt ne feledjük, hogy az ilyen dolgok nagyon rosszul is elsülhetnek: amikor már eltakarodtak a kirabolható kereskedők, Robin is kénytelen volt újra bevezetni a dézsmát és a robotot.

Neked ajánljuk