Mérő László múlt heti írásában arról (is) morfondírozott, hogy mekkora bért kapnak a különböző tehetségű emberek (Teljesítmény, Magyar Narancs, 2011. március 24.). A szerző a programozók példáján bemutatta, hogy a vállalatok vezetői gyakran "csak" két-háromszoros bérrel díjaznak egy, a társainál tízszer tehetségesebb programozót. De vajon mennyire általános a tehetségnek ez az "alulfizetése"?
Az érdekes ellenpéldáért elég ránéznünk a világ legjobban kereső sportolóinak listájára. A Sports Illustrated 2010-es összesítése a 2008-2009-es jövedelmeket mutatja: ez volt, ugyebár, a válság mélypontja. A lista élén két golfozó áll: Tiger Woods 90,5 milliós jövedelemmel, majd Phil Mickelson 61,7 millió dollárral. Mindkét kitűnő sportember jövedelmének nagyobb részét a szponzorációs pénzek teszik ki, de a fizetés és a versenyek díjai sem elhanyagolhatók: Tiger Woods 20,5 millió, Phil Mickelson pedig közel 10 millió dollárt keresett így. Érdekes módon az első két helyezett mellett más golfozó nincs is az első 50 legjobban fizetett sportoló listáján, vagyis a 3. legjobb golfozó 16,8 millió dollárnál kevesebbet hozott össze.
Mérő László kérdését úgy lehetne átfogalmazni a sportolók esetében, hogy vajon 50 százalékkal (vagy a "fizetése" alapján: 100 százalékkal) jobb golfozó-e Woods Mickelsonnál, és legalább hatszor olyan jó-e, mint a harmadik legjobb sporttárs?
Sajnos a teljesítmény mérőszámai nem valami jól mutatják a tehetség szerepét. A golfban leggyakrabban használt mérőszám az, hogy a rangosabb versenyeken átlagosan hány pontot szerez egy-egy versenyző: minél alacsonyabb ez az érték, annál jobb az illető. Nos, 2005-ben Tiger Woods átlagos pontszáma 69,1, Mickelsoné pedig 70,4 volt. Még ezek a pontszámok is jól mutatják azonban Woods kimagasló tehetségét: Woods és Mickelson között nagyobb különbség volt ebben a mutatóban, mint Mickelson és a huszadik legjobb játékos között!
Ezzel együtt világos, hogy Woods jövedelme nem volna sokkal alacsonyabb, ha az átlagos pontszáma mondjuk csak 69,6 lenne. Vagyis a jövedelme alapvetően azért ilyen magas, mert ő a világ legjobb játékosa (és mert - legalábbis a közelmúltig úgy tűnt - remek érzéke van az önmarketinghez). Ez a golfversenyek szerkezetéből következik: a pénzdíj nagy részét az első helyezett kapja meg, aminél jelentősen kevesebbet visz haza néhány további, még mindig igen jó játékos - míg sokaknak (szinte) semmi nem jut.
Vajon általánosabban is igaz ez a megfigyelés, vagy csak olyan speciális esetekre korlátozódik, mint a profi golf?
Nos, a profi golf épp azért tanulságos, mert jól látható formában mutatja azt, ami sok vállalatnál történik: a vezérigazgató sokkal többet keres, mint a helyettese, az alsóbb szintű beosztottak között viszont - a programozókhoz hasonlóan - nincs ekkora különbség. Mi az oka annak, hogy a golfversenyek és a nagyvállalatok hasonló bérszerkezetet hoznak létre?
Úgy tűnik, hogy mindkét esetben fontos szerepet játszik az, hogy a versenyek szervezői és a vállalatok nagy erőfeszítésre szeretnék ösztönözni az embereket. Ráadásul az erőfeszítés abszolút szintjét - milyen jól dolgozik egy középvezető? - mindkét esetben elég nehéz elbírálni. Azt viszont sokkal könnyebb megállapítani, hogy két játékos vagy két vezető közül melyik nyújtotta a jobb teljesítményt. Aki jobb teljesítményt nyújt, az továbbjut a versenyen, vagy előléptetik a vállalatnál.
A "továbbjutás" perspektívája magyarázza azt, hogy az első díjnak jelentősen nagyobbnak kell lennie a többinél. Ez ugyanis az egyetlen olyan díj, amely mindegyik meccsen a résztvevők szeme előtt lebeg: az első helyért járó jutalom nagysága ugyanúgy motiválja őket az első fordulóban, mint a döntőben. A vezérigazgató fényűző irodája ugyanúgy hatással lehet a vállalathoz a minap felvett pályakezdőre, mint a vezér helyettesére. Éppen ezért nem sokat számít az, hogy pontosan mennyivel nyújt jobb teljesítményt a döntőt megnyerő golfozó a második helyezettnél. Azaz elképzelhető, hogy a csupán egy százalékkal jobb versenyző többször annyi pénzt kap, mint legjobb ellenfele.
De nem csak a golfversenyek és a tudatosan vezetett vállalatok működnek így: a piac személytelen folyamatai is hasonló eredményre vezetnek. Képzeljék el az olvasók, hogy Mérő László és én véletlenül ugyanakkor írunk egy könyvet a tehetség természetéről. Ezután meg is jelenik egy kritika a Narancsban, amely - teljesen igazságosan - leírja, hogy Mérő László könyve 10 százalékkal jobb, mint az enyém. Nos, nincs kétségem afelől, hogy az olvasók túlnyomó többsége a jobb könyvet veszi meg, és így a két mű piaci részesedése - meg a kettőnk bevétele - között jóval több, mint 10 százalék lesz a különbség. Ráadásul az emberek közötti kapcsolatok - egyfajta hálózati hatásként - fel is erősítik ezt a különbséget. Akik megvették a kritika alapján Mérő László könyvét, azok ajánlják a barátaiknak, akik talán szintén megveszik. A hálózati hatás még ennél is erősebb lehet. Erre az operációs rendszerek szolgáltatják a legjobb példát: ha kezdetben az egyik operációs rendszer kicsit jobb, mint a másik (vagy legalábbis így gondolják az emberek), akkor az egy idő után behozhatatlan előnyre tehet szert, mert a legtöbben nem szeretünk olyan programokat használni, amik nem kompatibilisek barátaink és munkatársaink programjaival.
A piac működésének ezt a hatását a jog is felerősítheti. Képzeljük el, hogy két gyógyszergyár ugyanarra a betegségre fejleszt gyógyszert. Amelyik vállalat - akár csak néhány nappal - gyorsabban fejleszti ki a gyógyszert, szabadalmaztathatja, majd monopolistaként árusíthatja, míg a másik vállalat nyeresége nulla lesz. Ha a szabadalmaztatás után a terméket egyedül gyártó vállalat monopolprofitja elég nagy lesz, akkor ez a perspektíva több vállalatot is arra csábíthat, hogy beszálljon a versenybe, és maga is kutatásba fogjon: hátha egyszer ő is megüti a főnyereményt.
A kapitalizmusban sokszor előfordul tehát, hogy csak egy kicsivel nagyobb tehetség - és teljesítmény - jelentősen magasabb bevételhez vezet. Ez utólag igazságtalannak tűnhet, hiszen nem annyival volt jobb a nyertes a másodiknál - de összességében a hatalmas nyereség ígérete hatalmas energiákat szabadít fel. Ezek az aránytalanul nagy nyeremények ösztönzik a sportolókat a rengeteg edzésre, a középvezetőket a túlórára vagy a vállalatokat a kutatásra. És ez az egyik oka annak, hogy azok a kapitalista gazdaságok, amelyekben nincsenek bérplafonok, vagy nem akadályozza túl sok bürokratikus szabály a vállalatok növekedését, olyan nagy teljesítményre képesek.
