A közelgő karácsony alkalmából arról szeretnék írni, hogy az emberek közötti bizalom és összetartás milyen csodálatos dolog. És erről is fogok - csak éppen az ellenkező irányból közelítek. Venezuela egzotikus példáján azt vizsgálom, hogy milyen rossz az ellenségeskedés, és hogy milyen szomorú következményekkel jár a politikai megosztottság és az elnyomás.
Az a tétel, hogy az erős megosztottság negatív társadalmi hatásokat okoz, nem szorul különösebb magyarázatra. Ennél talán kevésbé nyilvánvaló, hogy az erősen megosztott társadalmakban alacsonyabb a gazdasági növekedés is. De még ez az állítás sem mond sokat a kapcsolat irányáról: nem tudhatjuk, hogy a megosztottság (kevésbé értéksemlegesen: az elnyomás) vezet-e alacsonyabb növekedéshez, vagy az alacsony növekedés korbácsolja fel a politikai indulatokat. Elsőre elég reménytelennek tűnik a két hatás elkülönítése, de szerencsére... elnézést: sajnos, vannak olyan országok, ahol a kormány és az ellenzék közötti politikai küzdelem melléktermékként olyan nyilvános adatok "jönnek létre" az ellenzék tagjairól, amelyekkel meg lehet becsülni, milyen gazdasági hátrányokat kell elszenvedniük azoknak, akik fellépnek a hatalom ellen.
Hugo Chávez áldásos uralkodásának ötödik évében, 2002 végén és 2003 augusztusában az ellenzék sztrájkokat szervezett, és ezzel párhuzamosan aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy írjanak ki népszavazást az elnök visszahívásáról. A legfelsőbb bíróság és a választási bizottság azzal utasította el e kezdeményezéseket, hogy az aláírások nagy része - véleményük szerint - hamis. Ezért a választási bizottság megváltoztatta a népszavazás kiírásáért szervezett aláírásgyűjtések szabályait, hogy - úgymond - biztosan azonosítható legyen minden aláírás. Aláírni csak bizonyos helyeken lehetett, ráadásul mindössze négy napig, 2003. november 28. és december 1. között. A kormány antidemokratikus eljárása ellenére - és a civil ellenállás megrendítő példájaként - e négy nap alatt a 12 és fél millió választásra jogosult közül 3 és fél millióan írták alá az elnök visszahívásáról szóló népszavazás kezdeményezését.
A választási bizottság erre azzal állt elő, hogy az aláírások egy része - 1,2 millió aláírás - nem azonosítható, így ezeknek az embereknek ismét meg kellett erősíteniük, hogy aláírták a kezdeményezést. De vissza is vonhatták az aláírásukat. Az érintettek fele ismét elment, és igazolta az aláírását. Emellett a kormány egy újabb trükköt is bevetett: a kormánypárti Tascón szenátor, majd a választási bizottság is nyilvánosságra hozta az összes aláíró adatait, természetesen azért, hogy mindenki megnézhesse, nem hamisították-e alá a nevét az ellenzék vezetői. Egy idő után ezek az adatok eltűntek az internetről, de megjelent egy (ismeretlen forrásból származó) program, amely az összes választásra jogosult személyi számát, születési idejét, nevét és címét tartalmazta - és persze azt is, hogy ki írta alá az ellenzéki népszavazási kezdeményezést.
Ezek az események újabb szegeket vertek a demokrácia koporsójába. A Brian élete c. film óta tudjuk azonban, hogy a halálnak is lehet a napos oldalát nézni - és miért ne lenne igaz a XXI. századi szocializmusra is az, ami a halálra? A lista megjelenése legalább lehetővé tette annak a vizsgálatát, hogy milyen gazdasági következményekkel jár ez a fajta politikai elnyomás. Négy közgazdász (Chang-Tai Hsieh, Daniel Ortega, Edward Miguel és Francisco R. Rodriguez) azt használta ki, hogy a lista részletes adatai összeköthetők az országban évtizedek óta felvett háztartási adatokkal. Az utóbbi adatbázis egy több százezer háztartásra kiterjedő, több éven át vezetett gyűjtés eredménye. A két adatbázis egyesítésével megvizsgálható, hogyan változott a listán szereplő emberek jövedelme másokéhoz képest. A lista vállalati adatokkal is összeköthető, így azt is meg lehet állapítani, hogyan szerepeltek az ellenzéki tulajdonosok vállalatai a többiekhez képest.
Az eredményekből az derül ki, hogy a kezdeményezést aláíró ellenzékiek jövedelme 3,6 százalékkal csökkent az alá nem írókhoz képest. Ennél is erősebben látszott az, hogy az ellenzékiek elég nagy eséllyel hagyták el állami munkahelyüket, és az inkább ellenzéki magánszférában találtak új állást maguknak.
Az ellenzékiek vállalatait ennél is nagyobb károk érték tulajdonosuk politikai kiállása miatt. A többi vállalathoz képest munkavállalóik száma csökkent, nehezebben jutottak valutához - amit a XXI. századi szocializmusban sem lehet csak úgy megvásárolni -, és több adót is fizettek. Úgy tűnik, az utóbbi annak köszönhető, hogy az adóhatóság különös lelkiismeretességgel vizsgálta az ellenzéki vállalatokat, ezért nem maradt elég energiájuk a kormánypártiak bírságolására. E jelenségek összhangban vannak a kormány és a Chávez-barát vállalatok közötti szívességekre épülő gazdasági rendszer egyéb működési jellegzetességeivel.
Csakhogy tanulmányukban a szerzők azt is bemutatják, hogy a politikai alapú diszkrimináció nemcsak az ellenzékiek személyes jólétére, hanem az egész gazdaságra negatívan hatott. A munkavállalók politikai alapú kiválasztása ugyanis nem segíti azt, hogy mindenki olyan állásban dolgozzon, ahol a legtöbb értéket tudja létrehozni. De hasonló hatással jár a vállalatok közötti diszkrimináció is: a politikai alapú kiválasztás miatt nem a leghatékonyabb vállalatok növekszenek a leggyorsabban (mint ahogy ezt a verseny kikényszerítené), hanem azok, amelyek tulajdonosai a legjobb viszonyt alakították ki az elnökkel. A gazdaság aggregált hatékonysága így csökken. Miközben a dolgozókat érő diszkrimináció hatását nehéz kiszámolni, a vállalatok hatékonysága - termelékenysége - mérhető, és így meg lehet becsülni, hogy mennyivel csökkenti a nemzeti jövedelmet a hatékony ellenzéki vállalatok lassúbb növekedése. A szerzők számításai szerint ez a hatás igen nagy: a GDP (pontosabban az ehhez közel álló aggregált termelékenység) nagyjából 5 százalékkal lett volna magasabb, ha nem a politikai hovatartozás, hanem inkább a verseny logikája érvényesül.
A XXI. századi szocializmus azóta is kedélyesen zakatol: a gazdasági csökkenés a legújabb adatok szerint 6 százalék körül alakul - 30 százalékot meghaladó infláció mellett. Az ellenzékiségnél csak a dilettáns gazdaságpolitika ára magasabb.
