Puskás Panni

A 21. század nyugati társadalmai nehezen néznek szembe az elmúlással, ha hosszú ideig gyászolunk, azt egy idő után a környezetünk képtelen empátiával kezelni, elvárják, hogy továbblépjünk, hogy elfelejtsük az egészet.

A Kabarét az 1976-os magyar bemutatója (Ódry Színpad) óta közel negyvenszer mutatták be a hazai színházak. És vannak rendezők, ilyen az ősbemutatót jegyző Szinetár Miklós, de Alföldi Róbert és Bozsik Yvette is, akiket az anyag nem hagy nyugodni, és többször is színpadra állítják.

A MáSzínház nemrég költözött ide, a Ráday utca 50.-be. A csapatot a szélesebb közönség elsősorban inkluzív előadásairól ismerheti, amelyekben értelmileg sérült és ép színészek játszanak egy színpadon, ám most a fesztiválon bemutatkoztak nem inkluzív előadásaikkal is, köztük egy monodrámával és egy színházi nevelési darabbal.

Schwechtje Mihályt nem most kezdte el érdekelni a korrupció; két legutóbbi színházi rendezésében, a 2019-es Az örökségben, és rá egy évre a Ginában szintén nagy figyelmet fordított a témára.

A Nehéz óta biztosan tudjuk, hogy Háy szövegeit egy-egy színházi előadáshoz elővenni biztos közönségsikert jelent, ám azokban az esetekben, amikor valóban színpadi szövegeket készít, előfordul, hogy kissé papírízű a végeredmény.

Mitől lesz valami gyerekelőadás, és mitől családi? Családi előadásnak általában az olyan, gyerekeknek szánt előadásokat nevezzük, ahol a nézőtéren ülő szülők vagy nagyszülők sem fontolgatják a menekülés vagy az öngyilkosság lehetőségét.

Mennyire fontos számunkra gyermekeink jólléte és biztonsága? Látszólag borzasztóan. Ugyanakkor van ebben egy nagy adag képmutatás is, és sokszor egyszerű, gondatlanságból elkövetett figyelmetlenségek miatt kockáztatjuk mindezt.

Nagy Péter István rendezővel és állandó dramaturg alkotótársával, Sándor Júliával egy generációba tartozunk. Ez egy színházi kritika szempontjából többnyire érdektelen információ, ám ezúttal mégis van értelme elmondani, hiszen a rendszerváltás környékén születettek politikával kapcsolatos alapvető tapasztalata az, amit az előadásban látunk.

A tavaly szeptemberi élő színházi bemutatón még lehet, hogy a darab egyértelmű tanulsága – ti. nem mindegy, hogy karantén idején kivel bútorozunk össze – még nem volt ennyire nyilvánvaló.

Repülünk vissza a kilencvenes évekbe, az előadók gyerekkorába, hogy megtaláljuk azt az esszenciális alapélményt, amely az Y-osokat – azaz a rendszerváltás környékén született generációt – Y-ossá teszi.

A Bella Figura című drámában minden van, csak épp Bella Figura nincs. A helyzet épp ellentétes ezzel: szereplői nem igazán tudnak élni. Yasmina Reza kortárs francia drámaíró neve a színházba járóknak a Művészet című nagy sikerű darab, a szélesebb közönségnek pedig elsősorban a 2012-ben bemutatott Roman Polański-film, Az öldöklés istene miatt lehet ismerős.